Grabócz Márta a zenei jelentés és narrativitás témakörének világszerte legelismertebb kutatói közé tartozik. Jelen kötete válogatás az elmúlt csaknem két évtizedben megjelent tanulmányaiból, amelyek fókusza a zenei szemiotika és narratológia alapfogalmainak tisztázásától egészen a mély műelemzésekig, a bécsi klasszikus zenétől a romantikán és a 20. századon át a kortárs szerzőkig terjed. Az 1990-es évektől kezdve a zenetudomány újból felfedezi azt az ősi tudást, amely szerint a zene alkotóelemei, egységei kifejezést, bizonyos esetekben pedig jelentést is hordoznak. A mai módszerek egyrészt a 18-19. századi kézikönyvek, traktátusok leírásához nyúlnak vissza, másrészt - a humán tudományok jelenkori fejlődését követve - a jeltudomány (szemiotika), a nyelvészet, a narratológia területéről merítenek ösztönzést. Ezek a közelítésmódok teszik lehetővé, hogy rávilágítsunk az egyes zeneművek kifejezési görbéjére: az euforikus és diszforikus pillanatok váltakozására, a váratlan mozzanatokra. A kifejező típusok használata, az irodalomelemzésből kölcsönzött narratív modellek, valamint az intertextualitás abban segítik az elemzőt, hogy egy adott stíluson belül a jelentettek szerveződésének szabályait feltárja, és így megragadja a konvencionális vagy a kivételes formálásmódokat, a zeneszerző olykor rejtett dramaturgiáját, a zenemű által sugallt "megoldást" avagy egy formai célpontot. A kötet első két része elméleti bevezetés, valamint a klasszikus és romantikus korszak alkotásainak újfajta elemzését tartalmazza (Mozart, Beethoven, Liszt). Néhány Bartók-tétel expresszív stratégiájának vizsgálata után pedig a kortárs művek komponálásmódjába kap az olvasó betekintést: Kurtág György, Eötvös Péter, Pascal Dusapin, Francois-Bernard Mache és más szerzők darabjainak elemzése révén.