Ülök és olvasom a verseket, hogy írjak róluk, hogy bevezessem a kötetet, hogy bemutassam a költőt. Ülök és olvasok - és elvisznek egy halk, pasztell, hárfazengésű világba, és már nem is tudok írni róluk. Mint a meisseni porcelán. Mint Egry színvarázsos képei. Minden visszafogott, sőt visszahúzódó - egy olyan saját világ, amibe nehéz, csaknem lehetetlen behatolni, annyira övé, annyira egyszemélyes. Egy a természettel és a természet minden jelenségének apró moccanásával, annyira, hogy az időt is rajtuk keresztül érzékeli. Az évszakok változásával együtt rezdül saját teste, velük hol boldogabbá, hol rezignáltabbá válik. Mert nem szomorú: mert annál bölcsebb. Egy férfikora delelőjén alkotó férfi különös sugárzásai ezek a versek - és ahogy mindezt írom, érzem, hogy a hatalmába kerített. (Szepes Erika)