A 21. század művésze mintha a világ legmagasabb hegyormain állna, amikor alkotómunkába fog. Ami őseinek, különösen a 19. század előtt, a maga teljességében sohasem adatott meg: ő a barlangrajzoktól, a ""primitív"" művészeti tárgyaktól a reneszánszon, a barokkon és a többi korstíluson vagy irányzaton át a nonfiguratív művészetig és még tovább lát. A képzőművészet teljes öröksége szinte bármikor láthatóan ott örvénylik körülötte, és hív küzdelemre tudatában. S mindez az ismerethalmaz abba az egyetemes és a benne futó nemzeti történelembe ágyazódik, amelynek folyamatai szintén nem voltak soha ilyen mélységben megismerhetők. Az igazi alkotónak a körülötte izzó egyetemes időkoordináták és gondolati felhajtóerők között ugyanakkor nem csupán a saját korát kifejező művet kell létrehoznia, hanem önmaga mindenki másétól különböző arculatát, minden egyes alkotásába belevésett önarcképét is. Erre a feladatra lehet elhárítással, trükközéssel, a mások tekintetébe meneküléssel, de lehet a személyiséget kivételesen próbára tevő erőkoncentrálással is felelni. Árkossy István az utóbbit: a nehezebb utat választotta. Az egyszerre a művészet nagy örökségeivel, az adott korral és az önmagával történő folytonos szembesülést.