Roland Barthes Világoskamrája, 1979-ben írt utolsó nagyobb munkájafotóelméleti alapmű. Az értekező próza és a szépirodalom határán mozgóírás szándékoltan ellenáll a műfaji besorolásnak, ami abból iskövetkezik, hogy a szerzőt alapvetően ez a kérdés foglalkoztatja:hogyan írható le a fotó mint médium egyszerre tudományosan, vagyis amaga általános jellegében, és a nézőjére gyakorolt mindig egyedihatásában? Hogyan lehet megragadni a fotó "egyedi általánosságát"?"Végül arra jutottam - írja Barthes -, hogy kiindulásképp csak néhányfotót vizsgálok meg, azokat, amelyekről biztosan tudom, hogy számomraléteznek. Szó sincs korpuszról, csupán néhány testről. Ebben azösszességében egészen hagyományos, a szubjektivitás és a tudományközötti vitában az a különös ötletem támadt, hogy miért is ne jöhetnelétre minden tárgynak a saját tudománya? Egy Mathesis singularis (ésnem universalis)? Úgy döntöttem tehát, hogy a Fotográfia egészénekközvetítőjeként lépek fel, és néhány személyes benyomás alapjánfogalmazom meg azt az alapvető jellemzőt, azt az univerzálét, amelynélkül nem létezik Fotográfia. "A Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelentkötet nem csak új fordításban közli a világhírű esszé szövegét, hanema francia eredetihez igazodva tartalmazza a teljes képanyagot, Barthesszéljegyzeteit, a fejezetcímeket, valamint a hivatkozott fotótörténetimunkák és az említett fotográfusok jegyzékeit.