Vértanúk és keresztény identitás a 4. századi görög enkómionokban

A konstantini fordulattal a vértanúk egyházából egy csapásra győzedelmes egyház lett, nehéz feladat elé állítva a teológusokat, hiszen bizonyítaniuk kellett, hogy a kettő azonos, de legalábbis megvan a folytonosság közöttük. De milyen szerep juthat a vértanúknak egy olyan világban, melyben már nincsenek üldözések? Vajon a konstantini fordulat után is fenn kellett-e tartani ezt az ideológiát ahhoz, hogy megmaradjon a folytonosság a vértanúk egyháza és a győzedelmes egyház között? A vértanúk csak akkor élhetnek tovább az egyházban, ha a világ – minden szépsége és gazdagsága ellenére is – antivilág marad? Vagy a régi korok vértanúi megtalálhatják helyüket egy jól működő, „normális világban is? Nem lehetne beilleszteni őket is a földi életbe, annak minden emberi örömével és bajával együtt? Ezekre a kérdésekre keressük a választ e könyv lapjain a negyedik század második felének négy jelentős görög egyházi írójának (Nagy Szent Vazul, Nüsszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és Amaszeiai Asztériosz) a vértanúkat dicsőítő homíliáin, enkómionjain keresztül. Mivel pedig a vértanú eszményképe mind a mai napig benne él gondolkodásunkban, a könyv nemcsak a múltról szól, hanem a jelenről is.