Mit szeretek Tóth Csilla verseiben? A józanságát, földhözragadtságát, kegyetlenségét és gyengédségét. Játszik minden hangszeren, de nem virtuózkodik. Hanem kérdez, faggat, tűnődik. Nem azt mondja, hogy halálra szüljük gyermekeinket, hanem hogy elcseppent anyatej. Nem azt mondja, hogy pusztulunk, veszünk, hanem hogy a férfi nagydarab húsokat árult, magáról vágta le a combját, a mellét, kinek-kinek igénye szerint. Nem azt mondja, hogy hangyányo létezők vagyunk a hatalmas égbolt alatt, hanem hogy leesik az égből egy könnycsepp, pont oda, ahol egy pocsolya a betonba belefekszik. Kápráztatóan gazdag világ. Persze csupa apróság. De létfontosságú apróságok. A szél játszik egy eldőlt kék kukán. Madárraj, felhőhalál. Hajszál a kádban, utolsó küretek. A köd a vállunkra ül. A csend elmetszi torkodat. Vágd ki az erdőt, mert eltűnik benne a lábnyom. Szereplők? Dzsémszbond, Kafka, Miss Marple, Weöres, Kant, Örkény őrnagyura, nagynénik, szomszédok, apuk, anyuk, szerelmesek, szerelmetlenek. Hólabdák, falósejtek, mimózák. Diákok, katonák, nyugdíjasok. Matrózok, matadorok, amorózók. Élők, haldoklók, tetszhalottak. Pedofilvádba belepusztult ártatlanok. Benzinnel felgyújtott kislányok. Tóth Csilla teátruma, belépés csak ámulni vágyóknak. Nem mond nagyot, de ami kicsit mond, mindig hatalmasra növekszik. A lét tenyérnyi, nem is okolom. Az ember áll, és néz a semmibe. Meg a mindenbe, ebbe a fájdalmas és gyönyörűséges kaleidoszkópba. És ahogy olvas a nyájas olvasó, minden horror és pszichó és szégyen és megalázás és fájdalom és halál ellenére nő benne a makacs, lágy derű. Talán ezt az illúziómentes derűt szeretem a legjobban Tóth Csilla erőteljes költészetében. Lackfi János