A hiánytól mindannyian sokat panaszkodhatnánk, de Balázs F. Attila hiánytapasztalata, költészeti vagy inkább létpozíciója szembehelyezkedik minden reménytelen nyafogással. Túl az élet felszínes mázán, azt írja, ami kívül van az újrafestett rácsokon. Nem elégszik meg a testtel, vágyak és gyönyörök váltóáramával, kényszerűségével és bilincseivel. Az öröklét felől kívánja megértetni a valóságot, azt a valóságot, amelyben az aktusok és kiüresedések már nem egymásból következnek, mégis egymás mellé helyezve tárja fel a tökéletesség mulandóságába vezető léttapasztalatot. Balázs F. Attila versei tökéletlenségeink megmutatására, zavarba ejtő felismerések felé, kígyózva vezeti olvasóját, mint halhatatlanságra igyekvő jógamester a tanítványait, sorsdöntő lélegzetvételek közt, sziszegő viperával az ölében. (Kürti László)