Tóthpál Gyula a mögöttünk hagyott, pontosabban a mögöttünk tudott huszadik század fojtogató, kiszolgáltatott s egyben nyugtalanító hatvanas-hetvenes éveinek egyik legegyénibb hangú, legmélyebb látású, következésképp legfontosabb felvidéki magyar fotóművésze volt. Száznál is több kiállítása nyomán neve legendává lett, ő maga pedig fotóművészetünk rangidős mesterévé. Aki kezdetben "újságot írt és fotózott, aztán fotózott és újságot írt, végül pedig csak fotózott" mélységet és tragikumot, ismétlődő megrendüléseit, a természet fájdalmas helyzeteit, gyermeket, aki még nem felnőtt, öreget, aki már nem felnőtt, az élet peremére sodródottakat - Koncsol Lászlót idézve "A boldog májusok és fellobogózott évfordulók, a transzparensek festett egének évtizedeiben mindenben és mindenkiben a meztelen létet dokumentálva. " Kezdetektől mondjuk és hisszük, hogy a szlovákiai s egyben a Kárpát-medencei magyar értelmiségnek van, kell, hogy legyen egy szenthegye a műveltség és a kultúra - mondta az 1987- es királyhelmeci Tóthpál-kiállítás megnyitóján Dobos László, megállapítva, hogy fotóművészünk ekkor, a világjárás után már a kiküzdött magasságok birtokában érkezett szülőföldjére, a Bodrogközbe. Ennek a szenthegynek, ennek a mi Olümposzunknak lett hát a tagja a 2015-ben eltávozott krónikásunk. Akkor indulva, amikor a huszadik század hatvanas éveiben eldöntötte, olyan fotóművész lesz, olyan magyar fotóművész, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze. Nos, elmondhatjuk, hogy Tóthpál következetesen megvalósította ars poeticáját szemben a széllel, az arcába csapó esővel, a "kálváriák kimerítő kaptatóján" felfelé haladva is végig a kultúrát, nemzetét szolgáló művész maradt.