Ha a kisgyerek hazudik, a szája elé teszi a kezét, így próbálja megakadályozni a hamis szavak kijövetelét. Ha valamit nem akar hallani, befogja a fülét. Amikor valami nem tetszőt lát, eltakarja a szemét. Ahogy az ember idősebb lesz, ezek a gesztusok kevésbé feltűnővé alakulnak át, de még mindig felfedezhetők. A gesztusok, testünknek ezek a jobbára öntudatlan megnyilvánulásai többet – sőt gyakran igazabbat – mondanak rólunk, mint kimondott szavaink. Egyebek mellett ezen a felismerésen alapul a ma már világhírű szerző, Allan Pease először 1981-ben, azóta világszerte számtalan kiadásban megjelent Testbeszéd című könyve.

Magunk és mások cselekedeteinek tudatos megfigyelése a legcélravezetőbb módszer arra, hogy jobban megértsük az ember kommunikációs módszereit – írja a szerző, aki az élet legkülönbözőbb területein – a gyermekneveléstől az udvarláson át az üzletkötésig – jól hasznosítható ismeretekkel ruházza fel figyelmes olvasóját.
…minden gesztust abban az összefüggésben kell szemlélni, amelyben éppen előfordul. Ha például hideg téli napon szorosan összefont karral, keresztbe tett lábbal és leszegett állal ül valaki a buszállomáson, az valószínűleg fázik, nem pedig védekező pózt vett fel. Ha azonban az illető ugyanezekkel a gesztusokkal élne, mialatt a vele szemben ülő ember valamilyen ötletet, terméket próbál eladni vagy valamilyen szolgáltatást kínál fel neki, helyesen értelmeznénk úgy, hogy nemlegesen vagy védekezőn viszonyul a helyzethez.