Szerző: W. Schmidt-Biggemann Fordította: Boros Gábor, Simon József L’Harmattan Kiadó, 2011

Az előttünk fekvő könyv tézise szerint a német felvilágosodás Leibnizcel és Thomasiusszal kezdődik. Elkülönül mind a később kezdődő és a vallással szemben sokkal kritikusabb franciától, mind az angol empirizmustól ama stabil metafizika révén, amely kezdetben Leibniz teodícea- koncepcióját tekinti modellnek. A filozófia emancipálódását a teológiától egyfelől Christian Wolff példája mutatja, aki a filozófiát a vallási üdvtörténet helyére akarta illeszteni, másfelől Hermann Samuel Reimarusé, aki a természetes teológiát bibliakritikájának mércéjéül használta. Ugyanakkor a Spinoza-értelmezés kontextusában nyilvánvalóvá válik, hogy a 17. század spiritualisztikus tendenciái még a felvilágosult 18. században is sokáig érezhetők voltak. A német felvilágosodás másik sajátos vonása jogi-historikus szerkezete, melyet Christian Thomasiusnak köszönhet. A történeti tények ismeretét összekapcsolta az állampolitika célszerűségi megfontolásaival, és így egyrészt új körvonalakat adott a gyakorlati filozófiának, másrészt a filozófiát a történelem ügyében is illetékessé tette. Az eredmény egy históriailag megalapozott pragmatikus államfilozófia volt, amely összekapcsolta egymással a toleranciát és az államérdeket, a polgári kényelmet és a felvilágosult abszolutizmust. Ez a felvilágosult populáris filozófia, ahogyan azt Friedrich Nicolai képviselte, nagy mértékben stabilizálta a németországi viszonyokat. A kötet a német felvilágosodás filozófiáját nem Kant felől visszatekintve ábrázolja, hanem olyan önálló filozófiaként, amilyenként a korszak szerző tekintettek rá. Csak a kanti perspektíváról történő tudatos lemondás alapján mutatkoznak meg a német felvilágosodás filozófiájának alapvető sajátosságai, amelyeket tömören a „teodícea és a „tények címszó jellemez. A kötet adatai:
Megjelenés éve: 2011
Terjedelem: 284 oldal