1971-ben mint fiatal győri középiskolai tanár kerültem kapcsolatba a csepeli Munkásotthonban 1962 óta működő Olvasó Munkás Klubbal, amelyet Tamási Lajos (az 1956-os Piros a vér a pesti utcán c. elhíresült költemény szerzője) vezetett, akit a forradalom leverése után a perifériára száműztek, megfosztva minden publikációs lehetőségtől. Az OMK meghívta a győri Kassák Kollégiumot (melynek én voltam akkor a szellemi mentora, Kassákról épp ez idő tájt írván doktori disszertációm); s az igen színvonalas Kassák-est után továbbra is kapcsolatban maradtam a klubbal. Tamási, aki hosszú évtizedeken át szigorú rendőri megfigyelés alatt állt, a kassáki szellemi nevelési koncepció jegyében foglalkozott az érdeklődő, tanulni vágyó munkásokkal (idősebbekkel és fiatalokkal); miközben a demokratikus szocializmus eszméjét próbálta bennük elültetni... Kassák maga már 1964-ben a Klub vendégeként felhívta figyelmüket a valódi, alulról építkező demokratikus társadalom eszményére, melyet majdan a művelt, önérzetes, etikus, a közösség javát szolgáló kollektív individuumoknak kell/ene/ megvalósítaniuk, híven 56 szelleméhez. S ezzel ki is jelölte számukra az utat, amelyen akár ellenszélben is haladniuk kell. 1979-ben Pestre kerültem az akkor szerveződő Tanárképző Főiskolára (1983-tól ELTE Tanárképző Kara); s magam is igyekeztem Kassák szellemiségét tanítványaimnak továbbadni. 1987-ben az OMK kiadta kandidátusi disszertációm (Kassák az emigrációban, 1920-26); amelynek megjelentetésére az akkori cenzurális viszonyok közepette semmi reményem nem volt. Az ún. műhelyfüzetek-sorozat gondozója ekkor már Benke László volt. S bár a Klub 1990 után funkcióját vesztve már inkább csak a társas élet színtere lett (Tamási halála /1992/ óta Tamási Lajos Klub néven működik), mégis sokan hűek maradtak egykori szelleméhez. Benke László, a Hét Krajcár Kiadó vezetője, azóta is ápolja az örökséget, nem mondva le 56 eszményeinek ébrentartásáról. Én pedig, lassan kilépve az Időből, megkí