50 év, 50 írás József Attiláról. Magam is meghökkentem azon, hogy ötven éve, első nyomtatásban megjelent cikkem óta a legkedvesebb költőm - vigasztalóm, elmerengtetőm - megközelítőleg száz írásom főszereplője.

József Attilával az utóbbi fél évszázadban tengernyi dolog történt. Kiszabadult a kommunista költő kalitkájából. Megpróbálták átlényegíteni "istenes költővé" - no meg komolyan nem vehető "őrült poétává". Kísérletet tettek, hogy leválasszák a legfontosabb szellemi műhelyéről, a Szép Szó folyóiratról és szerkesztőtárs barátairól, legfőképp Fejtő Ferencről. Aztán a hivatalos oktatáspolitika a saját irodalmi kánonjának peremére szorította. Előkerültek, pontosabban publikálhatóvá váltak és érdemi értelmezést kaptak pszichoanalitikus iratai. Nyomdafestékhez jutott "irredenta" verse, a Nem! Nem! Soha! és az agyontitkolt, A nemzeti szocializmus kezdetű gondolatkísérlete. Megjelent verseinek immár második, és valamennyi prózai írásának kétkötetes kritikai kiadása. Nem először, s aligha utolsó alkalommal kérdőjelezték meg, hogy valóban öngyilkos lett. 1994-ben pedig, sajátos elföldelési rekordot döntve negyedszer is eltemették maradványait. Ezen irodalmi, irodalomtörténeti, ideológiai, politikai történéseket afféle krónikásként mindig igyekeztem nyomon követni, széljegyzetelni, s néhány alkalommal, szerencsés bibelődéseim hozadékaként még ki is egészíthettem az összképet. Magam is meghökkentem azon, hogy ötven éve, első nyomtatásban megjelent cikkem óta a legkedvesebb költőm - vigasztalóm, elmerengtetőm - megközelítőleg száz írásom főszereplője. Róla szóló cikkeimet, tanulmányaimat, forrásközléseimet, vitairataimat - a számmisztika jegyében - félszázra rostálva adom közre e kötetben mint József Attila-szövedékeimet.