Nehéz nagyobb közhelyet találni, mint hogy a szülők szeretik
a gyermekeiket és szeretnék, ha boldog és elégedett felnőtt
válna belőlük. Ám kérdezzük meg, az, hogy szeretjük őket és
a legjobb jövőt kívánjuk nekik, vajon azt jelenti-e, hogy hagyjuk,
gyermekünk a „saját feje után menjen, azaz a saját hajlamait
és ösztöneit követve haladjon előre (néha pedig hátra),
vagy szülőként azt gondoljuk, nagyon is tudjuk, hogy a gyermekünknek
mire van szüksége és mindent megteszünk, hogy
az általunk kijelölt úton haladjon.
A kötet bemutatja, hogy a környezet, amelyben a szu¨lők
gyermekeket nevelnek, milyen hatással van a szu¨lői döntéshozatalra.
Megváltoztak a gazdasági ösztönzők, legfőképpen
a gazdasági egyenlőtlenségek megnövekedése miatt: a gyermeknevelésnek
tehát tétje van, de miért lett ez a tét nagyobb,
mint korábban volt? Mi az oka annak, hogy a fejlett országokban
a szülők manapság sokkal több időt, energiát és pénzt
fordítanak a gyermekeik nevelésére – a gyermeknevelés intenzívebbé
vált –, mint pár évtizeddel korábban, amikor a társadalmi
egyenlőtlenségek kisebbek voltak, nem utolsósorban
a „gondoskodó államnak köszönhetően.
M. Doepke és F. Zilibotti a közgazdaságtan eszköztárát
felhasználva, de a történeti-kulturális tényezők szerepét egyáltalán
nem tagadva keresi a válaszokat ezekre a kérdésekre.
Átfogó képet adnak arról, milyen szerepet játszanak a jelenkor
kapitalizmusát jellemző növekvő társadalmi egyenlőtlenségek
a szülői attitűdök megváltozásában, és hogy a szülői
attitűdök megváltozása miként hat visszafelé, felerősítve a
társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindez jól láthatóan a társadalmi
mobilitás lelassulásához vezet annak összes ismert
negatív következményével.
Talán mondani sem kell, hogy a szerzők következtetései
mennyire fontosak a mai magyar társadalomra nézve is.