Oriold és Társai Kiadó, 2019

Számos pszichológus, tanár, oktatásszervező, politikus és törvényhozó hisz abban, hogy jetiszerű lények népesítik be napjaink iskoláit, a digitális bennszülöttek és a párhuzamos feladatvégzők (multitaskerek). Hasonlóan más képzeletbeli lényekhez, bár létezésüket semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, a digitális bennszülött (más néven homo zappiëns) és a multitasker mítoszát az oktatás gurui elfogadják és terjesztik, a média közelről követi és tudósít róla (ideértve mind a hagyományos tömegmédiát, mind a weboldalakat és a közösségi médiát), az oktatásért felelős törvényhozók pedig minden szinten kötelességtudóan szajkózzák. Csakhogy míg a jeti vagy hasonló lények mítosza egészen ártalmatlan, digitális változataik mítosza már rendkívül romboló hatást fejt ki oktatási rendszerünkre, gyermekeinkre és az oktatásra, tanulásra általában. A fogalmat bevezető Prensky (2001) szerint a digitális bennszülöttek gyermekekből, serdülőkből és napjainkban már fiatal felnőttekből (tehát 1984 után, jelen generáció hivatalos kezdete után születettekből) álló, folyamatosan növekvő csoport, akik egész eddigi életüket technológiával körülvéve töltötték. Állítása szerint maga a tény, hogy ki voltak téve a digitális technológiának, felruházta ezt az egyre növekvő csoportot olyan specifikus, sőt egyedülálló tulajdonságokkal, melyek teljesen különbözővé teszik tagjait azoktól, akik korábbi generációkban nőttek fel. Az, hogy digitális bennszülöttek nem léteznek, számos következménnyel jár mind a pszichológusok, mind tanárok, mind a tanárképzés számára. Egyrészt segít majd a tanároknak elkerülni azt a csapdát, hogy feltételezik, diákjaik birtokában vannak olyan tehetségeknek és készségeknek, melyeknek valójában nincsenek birtokában. E tanulógeneráció készségei és kompetenciái olyanok, mint az összes többi készség és kompetencia: rendesen meg kell őket tanulni, el kell őket sajátítani, aztán válnak alkalmazhatóvá.