Heller Ágnes legújabb könyvét többszörös véletlen szülte vagy inkább a véletlen maszkja mögött alakoskodó aktualitás szükségszerűségeNemrégen a Múlt és Jövő folyóiratban új rovat indult Olvasónapló címen, amelyben a szerzőket arra kérték, hogy négy-öt könyvről írjanak legyen köztük újdonság s legyen, ami a szerzőt érdekli, írták azt bármilyen nyelven és bármelyik korszakban. Persze Heller Ágnes teljesítette ezt a kérést először játszi gyorsasággal. Sőt olyannyira beleszeretett ebbe az öndokumentációs gyakorlatba, hogy, mintegy lelki és önkifejezési szükségletként, hónapról hónapra folytatta ezt az önmagával és az olvasmányaival folytatott sziporkázóan szellemes párbeszédet. Lehet, még ő is azt hiszi, hogy a véletlenül a kezébe akadó könyvekről írt hozzászőve mindennapi élete jelenének naplószerű eseményeit, valamint a könyvekhez, szerzőkhöz s magához az olvasás kultúrájához fűződő személyes emlékeit. A könyvet egyben olvasva azonban kiviláglik, hogy a filozófus újabb jelentős és újszerű teljesítményéről van szó, ahol, ha játékos formában is, de visszatért korábbi érdeklődési területéhez az esztétikához, amelyet mestere, Lukács György kedvéért szorított háttérbe. Most mégis kikívánkozott belőle akár egy korábbi művében Az új történelmi regényben mindaz a mondandó, ami az írásról és műfajairól benne megfogalmazódott. S ez a forma adott keretet, hogy kifejtse eszméit az emberi kapcsolatokról, a szerelem természetéről vagy a történelem ún. ismétlődéseiről és szükségszerűségéről. Azzal a jelentős, s rá annyira jellemző, nóvummal, hogy nemcsak klasszikusokat vagy tisztán szépirodalmat elemez (illetve fogyaszt, akár az istenadta nép nagy része), hanem a populáris és divatos szerzőket és műfajokat is érdeklődéssel falja (detektívregényt, thrillert, önéletrajzot) hogy a világot sokrétűbben megismerje és megragadja. Ha ezt a Gutenberg-galaxis végi nagy kalandot kellő számú érdeklődés fogadja a vállalkozásból évkönyv lesz.