Popper Péter életének egy válságos időszakában – az öregedéstől és különböző betegségektől szenvedve – búskomorrá vált és feleslegesnek érezte magát. Legmélyebb elkeseredéséből egy tibeti lámával való találkozás emelte ki, felesége pedig kiváló ösztönnel rávette, hogy az irodalomterápia segítségével gyógyítsa tovább önmagát. Azt javasolta neki: írjon egy könyvet azokról az irodalmi művekről, amelyek érzelmileg a legfontosabbak számára, amelyek gazdagították az önismeretét és formálták a karakterét, amelyeket rendszeresen újraolvasott. Ne törődjék az esztétikával, a kritikával, az irodalomtörténettel, csakis azzal, hogy az adott könyv az ő számára mit jelent. Az ötlet termékeny talajra hullt: a válogatás során Popper elmerült legkedvesebb könyveinek gyógyító világában, és egyszeriben úgy érezte, újra van dolga a földön. Végül 33 kötetről írt, amelyek a legmaradandóbb hatást gyakorolták rá. A rendkívül színes válogatásban éppúgy helyet kaptak népszerű klasszikusok, mint olyan ritkaságok, amelyeket ma már alig ismer valaki. Az összekötő kapocs közöttük, hogy Popper mindegyiket úgy hordozta a lelkében egy életen át, akár egy szerelem emlékét. Állította: a jó könyvek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk és hogyan kellene élnünk a világban. Azt, hogy a választott könyvek ezt miként mutatták meg neki, egy-egy szubjektív miniesszében tárja az olvasó elé. "Amikor az ember néha fülel elhangzott szavai után, meghökkenve tapasztalhatja, hogy tulajdonképpen nem ő szólt, hanem ‘valaki belőle’. Szerb Antal, Dante, Jókai, Thomas Mann, Füst Milán és még sok más író hangja, mondatai hallatszanak. Észrevétlenül belém lopództak volna? Ez az írás arról a 33 könyvről és íróról szól, akiknek a világlátásából annyi minden elkeveredett saját gondolataimmal és érzéseimmel, hogy ma már nemigen tudom szétválasztani őket. Ezért mesélek ezekről a könyvekről az Olvasónak, akit barátomnak érzek. "