Közgazdászként, gazdasági szakemberként végzett több évtizedes munka után valami másra vágytam. Az utazás mindig is vonzott, az írás, a megosztás pedig velem született belső kényszer, folyamatosan formálódó, természetes lételemem. Úti élményeimet néhány éve az interneten posztolom. Az Országhatártúra mozgalom és a Teleki Sámuel Kulturális Egyesület törekvései kapcsán nyilvánvaló lett, bekapcsolódnom a munkába. Minden utazás egy nagy kaland. Lehetőség a megismerésre, tapasztalásra, a világban való eligazodásra. Legjobban a hegyek vonzanak, de a szelíd dombok között is otthon érzem magam, így az őrvidéken is. Élvezem a friss levegőt, a bájos, rendezett, élhető környezetet, a helyi mentalitásból és rendből fakadó nyugalmat. Ha pedig már úgyis ott vagyok, miért ne osztanám meg élményeimet, szerzett ismereteimet barátaimmal, ismerőseimmel, és azokkal az ismeretlenekkel is, akik szintén felfedeznék az egykori magyar határokat, vagy csak egyszerűen szeretik ezt a vidéket. A legnyugatibb magyar emlékek felkeresésére Szlovákia és Ausztria jelenlegi határától indulva, a Magyar Királyság kiegyezéskori határa (közelítőleg a mai Burgenland nyugati határa) mentén haladunk a Szlovén határ felé. Néha egy-egy magyar vonatkozású vár, templomerőd, és más, számunkra érdekes hely kedvéért elkalandozunk távolabbi vidékre is. Többnyire olyan helyekre, ahol egykor hosszabb-rövidebb ideig nemcsak hódítottak, hanem építettek is a magyarok, így még most is találkozunk a magyar kultúra nyomaival, emlékeivel. Az őrvidéki túrát több részletben tettem meg. Állandó túratársam, segítőm, Simkovits Béla velem volt jóban-rosszban, vezetett, fényképezett, biztatott, lelkesedett és lelkesített. Néha barátokkal együtt mentünk, vagy meghirdetett programhoz, csoporthoz csatlakozva. Nagy élmény volt, köszönöm.