A kötetünk címében jelzett időtartomány két rendszerváltást, a hatalmi és kulturális struktúrák két radikális átrendeződését foglalja magába. A tulajdonnevesült melléknév - a Nemzeti - pedig a színházra utal, abban az alapértelmezésben, amely jól mutatja, hogy a Kárpát-medencében alighanem ez a legszélesebb és legtartósabb konszenzussal övezett kulturális intézmény, miközben változó helyeken felépülő és leomló falai között még változóbb ideológiák, hatalmi és művészi aspirációk töltik ki a teret. Ezzel az intézménnyel mindnyájunknak összetett és személyes a viszonya, amelyben a nemzeti kánon magasztos szempontjai keverednek a múlandó sláger gyanútlan élvezetével; a levéltári kutatások révén megszerezhető ritka tudás a magától értetődő evidenciával. Kiindulásunk az a közös felismerés, hogy a Nemzeti Színház ideája mindenekelőtt a tradíciót hordozza, s ez egyszerre jelenti a közösség múltjának újrajátszását, az újraértés progresszív folyamatának működését, s ugyanakkor a közös múltból megképzett, merev magyarságképek múzeumi tárlatba rendezését. A kötet írásai ezeket a folyamatokat elemzésekkel (és némelykor azok hiányával) jelzik, hiszen a kötet metodikáját alkotó Philther-módszer hangsúlyosan a kontextuális és a hatástörténeti jelenlétre fókuszál. A válogatás repertoár-preferenciákat megvilágítva, rendezői életműveket követve, színészi alakításokat kiemelve közel fél évszázad negyvenhárom előadását tárja az olvasó elé, de nem törekszik reprezentatív összegzésre. A nemzeti múlt összetettségét kívánja megmutatni, amelybe belenézni csak felkészülten érdemes, s a felkészültséget a történészi tudás, a párbeszédkészség, az előítéletmentesség és a szakmai kíváncsiság adhatja össze.