Az esőcseppek fenn születnek az égen, egy hatalmas felhőpalotában. Annak is a belsejében. Puha fehérség veszi őket körbe. A csecsemő esőcseppek azonban gyorsan fejlődnek. Már megszületésük után egy-két órával vidáman ugrándoznak, hancúroznak. Ha megszomjaznak, finom páralevet isznak, ha megéheznek, ízletes felhőcipót majszolnak. Gyorsan nőnek. És gondtalan életük tele van mókával, meglepetéssel. Ugyanis a felhőkastély, ami lassan úszik a kék égen, nem olyan, mint az emberek által épített házak, várak, kastélyok – merthogy a szobák nem maradnak ugyanott, hanem folyton vándorolnak, de még a funkciójuk is állandóan változik. Az, ami reggel még a konyha volt, délidőre hálószobává alakul át, estére pedig már fürdőszoba lesz. Ezért az esőcseppgyerekek élete csupa izgalmas kaland. Amikor egyik helyiségből átfutnak a másikba, még nem tudják, mi vár rájuk a következő szobában. Ennek az az oka, hogy maga a palota is percről percre arrébb mozdul az égen, a szél fújja tovább, az egész épület szüntelenül gomolyog. A legkisebbek ezért a palota közepén cseperednek fel, mert a szélek, ahol a nagyobbak és a felnőttek élnek, sokszor leszakadoznak, amikből eső hull a földre. Csepp is ilyen esőgyermek volt. Tele pajkossággal és elevenséggel. Ügyes volt a labdajátékokban, fáradhatatlan a fogócskában, és ha bújócskáztak, mindig őt találták meg utoljára a társai. Egyetlen hibája a túlzott kíváncsiság volt. Mindent látni akart, méghozzá elsőként. Legjobb barátját Csöppnek hívták, aki egy kicsit dundi volt, mert folyton majszolt valamit. Csipp, a másik barátja, onnan kapta a nevét, hogy amikor leugrottak, akkor sikított, méghozzá valahogy így: íjjj.