Sokfajta csoda van, az egyik a könyveké. A gondolatok tértől és időtől függetlenül közvetíthetővé válnak, mert leválasztódnak a kigondolójukról, rögzülnek, és ezzel önállósodnak... Ahogy öregszem, egyre ritkábban tudom eldönteni, hogy valami a saját gondolatom, vagy olvastam egykor valahol, és megtetszett, és "sajátommá avattam"... Most az jutott eszembe, hogy egy könyv lapjaira nyomtatott gondolat nem más, mint kétdimenziós telepátia. Csak azért nem csoda, mert már megszoktuk. A szövegeknél persze jóval ősibb gondolat-közvetítők a képek, ősibbek és szabadabbak, hiszen semmiféle fogalmi rátapadás nem befolyásol a szembesüléskor, a fogalmi maghatározás teljesen a hatáskörünkben marad, ha egyáltalán az érzelmi-hangulati viszonyuláson túl igényünk támad rá. Persze, ha embereket fotografálunk, arcokat, gesztusokat, felmerül a gyanú, hogy talán épp azok a gondolatok közvetítődnek - egyfajta gesztus-telepátia révén -, amelyek a lefényképezett emberekben akkor, a rögzítés pillanatában munkáltak, az arcukra és a testükre rajzolódtak, szó szerint testet öltöttek; tehát mégiscsak visszacsúszunk az érzelmek-gondolatok és a dialóg-monológ lebegős határmezsgyéjére, oda, hogy mi az, ami üzenetként érkezik hozzánk, és mi az, ami a saját hozzátevésünk, érzelem, ami belőlünk ered (mely bensőséget persze, megint csak, a sok-sok korábbi általunk "fogott" üzenet kimedrező összhatása alapozhatott meg). (Részlet Kállay Kotász Zoltán utószavából)