Talán azt szeretem a legjobban ezekben a novellákban, hogy szerzőjük nem játssza meg magát előttünk. Akkor sem, ha a hősei épp irigyek másokra, vagy amikor hülye helyzetekbe keverednek, és nem tudják, hogyan ússzák meg. Néha félelmetesnek tűnő arcokkal húznak ujjat, de elég bátrak ahhoz, hogy esendőek maradjanak. Van valami vigasztalóan őszinte abban, ahogy Toroczkay András mesél álmodozásról és sikertelenségről, kisvárosi állomásokról, vagy épp a gyerekkori rasszizmus arcairól. A Mondd, hogy nem bolondultam meg című kötetből, amely a szerző ötödik könyve, minden vonaton és egyetemi kocsmában kellene tartani egy példányt. Biztos vagyok benne, hogy nem csalódnának a kíváncsi olvasók.