, , Egy író igazából nem engedheti meg magának, hogy felnőjön, amolyan szakmai ártalom ez, vagy alapkövetelmény, attól függ, honnan nézzük. Történeteket, meséket fabrikálni gyerekes dolog, még akkor is, ha komolyan vesszük a feladatot. (Mondjuk, másként nem érdemes. ) Szekrényes Miklós azon szerencsés írók egyike, aki úgy nőtt fel, hogy nem nőtt fel, és aki azt is tudja, hogyan kell ezzel az adottsággal - jó, nem kertelek: tehetséggel - élni. Mély empátiával és nem kevés humorral fordul meséiben szereplő hétköznapiságukban is különös figurák felé, akik mellesleg nagyrészt gyerekek. Az ő életük torokszorító pillanatait mondják el ezek a történetek, de nem kell feltétlenül óriási dolgokra gondolni, csupán a gyerekkor rejtélyes mélységei tárulnak fel. Szekrényes nem nagy narratívákban gondolkodik, hanem azt írja meg, ami a nagy történetek után megmarad az emberben. Nem a mese a fontos, hanem a szaga, ez a megfoghatatlan valami, ami akkor is velünk marad, amikor a szavak már elillantak. Szekrényesnek nagyon jó szimata van: a leghajmeresztőbb történetet is elhisszük neki, és teszi mindezt úgy, hogy közben mesévé szelídíti a hétköznapok borzalmát, és így elviselhetővé - mondjuk ki: izgalmassá - varázsolja a történetek valóságát. Ez nem egy illatos kötet, hanem szúrós, nem ringat el, hanem gyomorszájon vág. A meseszag álca - a szelíd cím kemény történeteket takar, amelyek elolvasása után bele kell törődnünk, hogy hiába ragaszkodunk foggal-körömmel a gyerekkorhoz, hiába próbáljuk kicselezni a felnőtté válást, nincs mese, előbb-utóbb meg kell adni magunkat. Vagy felcsapunk írónak. "
(Totth Benedek)