Messziről kezdem a magyarázatot. Végzős orvostanhallgatóként olyan szakot kerestem, ahol sokat lehet gondolkodni. Ez volt az ideggyógyászat. Hamarosan rájöttem, hogy a betegeim úgy kilenc tizedét nem tudom megérteni, mert nem szervi okoktól szenvednek. Így jött - a pszichiátria és néhány évnyi zárt osztályos gyakorlat után - a pszichoterápia. Itt olyan emberekkel lehet dolgozni, akiknek van betegségbelátásuk, megtartott - vagy csak némileg torzult - a valóságérzékelésük, hajlandók együttműködni - legalábbis tudatos szinten. A módszerek? Az 1970-es években még semmiféle formális képzés nem volt. Megtanulhattuk a pszichoanalízis elméletét - még a háború előtt kiadott Freud-művekből. Sajnos, a betegellátás első vonalában dolgozó terapeutának az analízis se nem elég hatékony, se nem elég gyors. Még akkoriban felfedeztem magamnak a tranzakció-analízist (amit egyébként egy renegát analitikus kreált). Ez rendkívül frappáns, teli nagyon használható megfigyelésekkel. Az önismeretem sokat köszönhet neki, ám a panaszosok zöme számára túl intellektuális és felszínes egyszerre. A társaságban persze nagy sikere volt a gépelt fordításnak, rongyosra sokszorosították.