Mándy Iván mindössze 19 éves, amikor az Irodalom című lap 1937-ben megjelent egyetlen számában napvilágot lát első elbeszélése, és 1945-re már száznál is több írása jelent meg. Mire első novelláskötete 1949-ben megjelenik, már tekintélyes prózaírói életművet tudhatott magáénak. Kisprózai írásainak nem kis hányada azonban mind ez ideig mára elfeledett napilapokban, elsárgult újságoldalakon lappangott, sőt egy részük még ma is csak ott található meg. A lírikusokról elterjedt, hogy már egészen fiatal korban maradandót alkothatnak, s ez igaz is, gondoljunk csak a francia Rimbaud-ra vagy a mi Petőfinkre. E séma szerint a prózaírók később érnek, hiszen csak érett, felnőtt fejjel lehet jó elbeszélést vagy regényt írni. Nos, Mándy eleven cáfolata ennek már első írásai is az alkotó személyiség talentumát hirdetik, és félre-ismerhetetlenül magukon viselik a mándys jegyeket. Nyoma sincs itt tétova próbálkozásnak, éretlen keresgélésnek biztos kézzel rajzol portrékat, szituációkat, hétköznapi tragédiákat és apró komédiákat. Meglepődve vehette tudomásul a legkényesebb ízlésű kritikus is, hogy átütő tehetség bukkant fel a magyar prózairodalomban. Mándy több húron játszik rövid, karcolatszerű szösszenetei egy-egy karakter, egy-egy szituáció epikai pillanatfelvételei, mások a humor és a szatíra felé hajlanak. A kötet legmarkánsabb írásai a klasszikus elbeszélő irodalom dramaturgiájára építenek, de Mándy egyéni alkotásmódja felülírja a klasszikus elbeszélés formajegyeit. Kiadásunk 118 újonnan feltárt, 1937 és 1945 között napvilágot látott, kötetben eddig nem publikált írása igazi csemege azoknak, akik a magyar irodalmat kedvelik. Közreadásuk nagymértékben segítheti elő egy Mándy-összes megjelentetését.