Az utóbbi időben több időt töltök unokáim korosztályának társaságában és látom, hogy a legtöbben milyen kényelmes és biztonságos családi háttér mellett, mintegy védőburokban élnek, s úgy nőnek föl, hogy minden komolyabb nehézségtől megóvják őket. Természetes állapotként élik meg a békés polgári jólétet, melyben szinte minden kívánságuk teljesül. Számukra elképzelhetetlen a korosztályom által átélt valóság, a nélkülözésekkel, kiszolgáltatottsággal, sokszor életveszélyek közötti létbizonytalanságban eltelt gyermekkor. Ennek a jelenlegi, viszonylagos jólétnek persze örülhetünk is. Ámde ily módon nem tudják kellően értékelni meglévő jó sorsukat, így aztán, ha, ne adja az ég, a jövőben mostohább körülmények közé kerülnének, igen keservesen élnék meg. Úgy véltem, hogy ha megismerik életem történetét, az talán segít helyükre tenni a dolgokat. Andrási Andor 1933-ban született. Nem alakítója, hanem sok, nehéz sorsú értelmiségi kortársához hasonlóan, részese volt a huszadik század kanyargós, hepehupás magyar történelmének. Visszaemlékezései tehát szubjektívek ugyan, de hitelesek, a szerzőnek nem fűződik érdeke a múltbéli események felnagyításához vagy elbagatellizálásához. Kedélyes, humort sem nélkülöző, szelíd stílusa, és a minden mondatán átsugárzó humanizmus igazán olvasmányossá teszik olyan kényszerű kalandok leírását, amelyet mi, a legújabb generáció tagjai, már elképzelni sem tudunk