Feleslegessé válnak az emberek, akiket kettesben szemléltünk, az ősz, amely elválasztott minket, a nyár, amely megörvendeztetett, a tél, amely megsemmisített, feleslegessé válik az ország – idegenként lépsz be, hiszen két személyre szabott, most pedig… most pedig nemcsak a gyűlöletes időt, hanem a távolságot is felfogod: itt ül egy ember, vele halhatatlan voltál, olyan közel van, hogy könnyen elérheted a kezeddel, és úgy tűnik, hogy ha megfeledkezel magadról, betakarod a kezeddel az övét, és mint régen, mindketten elhallgattok, és közös vér folyik bennetek – de a kéz nem képes leküzdeni a semmi sávjait, mindennap látni fogod, mégsem látod meg soha többé, más a hangod, mások a szavaid, eltelik még egy kis idő, és a szemed is megváltozik, és megint, de most már örökre, nem veszed észre a tavaszt azon a napon, amikor már nem marad több nő, akinek fontos, hogy emlékezzen arra a napra, amikor először megcsókoltad őt, akinek fontos és érdekes ismételgetnie a nevedet, nézegetni gyerekkori fényképeidet, és reggel megkérdeznie: mit álmodtál? –, akit semmi nem vigasztal meg, ha te komor vagy. És ez még egy halál – és visszafordíthatatlan. És nem hiszem, hogy másként is lehet, számomra most az a fontos, hogy soha senkinek se sikerüljön másképpen.