A második világháború végén megsemmisült Kemény János könyvtára, nyoma veszett levelezésének, kéziratainak. Nyugdíjba vonulása után nyomban emlékezetfrissítő adatgyűjtésbe kezdett, hogy törekvéseiről hiteles képet hagyhasson az utókorra. Vallomásaiból úgy tudjuk, hogy többkötetesre szerette volna kerekíteni ?önéletrajz-kompozícióját?, ám csak a halála után megjelent Kakukkfiókákat tudta befejezni. Születésének 120. évfordulója küszöbén derült ki, hogy gyűjteményes kötetekben és folyóiratokban közreadott emlékidézéseiben, rádiós- meg tévés-beszélgetésekben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékában olyan becses részletek találhatók, amelyek kaleidosz?kópszerűen ?tovább írják? pályaképét. Születéshelye folytán (Pittsburgh, 1903) nyitva állt előtte a nagyvi?lág, ő mégis Erdélyt vallotta otthonának. Alsójára volt az a biztos pont az életében, ahonnan a gyermekkor színhelyei Erdély-méretűvé tágultak. Ezért is tudott jól sáfárkodni marosvécsi örökségével. Az utókornak azonban illik tudnia, hogy ő nemcsak mecénás volt és egy irodalomtörténeti korszak ?szállásadója?, hanem kivételes tehetségű íróegyéniség is. Sokatmondó tény, hogy a börtönből épp csak szabadult Páskándi Géza elsőként a Víziboszorkány szerzőjét találta tollára méltónak. (Cseke Péter)