Friedrich W. Nietzsche (Röcken, Németország, 1844. október 15. – Weimar, Németország, 1900. augusztus 25. ) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző. Mindig vitatott gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett. Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi a munkásságát... A vallást hazugságnak tekinti az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend- és szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti. Nietzsche gondolatai könnyen félreérthetőek, amennyiben olyasvalaki értelmezi őket, aki a sok helyütt prófétai dühöt és indulatot mutató szöveget a metaforákon túl, szó szerint veszi és a valóságban is megvalósításra alkalmasnak gondolja (ez persze nem zárja ki azt, hogy Nietzsche maga csak gondolati szinten foglalkozott bizonyos értelemben ezekkel az elképzelésekkel). Nem szabad elfelednünk, hogy Nietzsche nagy részben az akarat filozófusának tekintendő, és az önmegvalósítás szubjektivitásától a szellemi élmények útján át az akarat jelenléte többet nyom a latba, mint egy szó szerint veendő, materiális valóságra irányuló kijelentés. Az ember nem gyűlöl, amíg még lebecsül, csak ha már magával egyenlőnek vagy magánál többre becsül. A magasrendű érzékelésnek nem az ereje, hanem a tartóssága teszi a magasrendű embert. A