A harmadik évezred elején elkerülhetetlenül szükséges, hogy az utókor mérlegére tegyük Jászi Oszkárt, a huszadik század eleji magyar progresszió vezéralakját. Politikai pályafutásának, 1919 május elsejei emigrációja előtt és az után született munkáinak elfogulatlan megítélését nehezíti, hogy a politikai baloldal már szinte fellépésétől kezdve erkölcsi jelenségnek, valóságos szentnek, magyar „Messiásnak tartotta. Szenvedélyes hívei, köztük Ady Endre, vallották, hogy „akkor is igaza van, ha nincs igaza, ellenfelei viszont úgy vélték, hogy „akkor sincs igaza, ha igaza van. Ez a paradox helyzet 1919 után is fennmaradt, amikor a keresztény-nemzeti kurzus sajtója „gonosz szellemként, „éles eszű, de velejéig romlott, hazaáruló zsidóként bélyegezte meg és Károlyi Mihály „első számú bűntársaként emlegette. Pelle János meggyőződése, hogy Jászi nem volt sem a jövő prófétája, sem pedig gonosz szellem. Jelentősége azonban tagadhatatlan... Most, amikor nemhogy a fiatalabbak, de már a középkorúak sem éreznek iránta személyes elfogultságot, eljött az ideje annak, hogy elfogulatlanul elemezzük ellentmondásos életművét, és rövid, de annál vitatottabb politikai pályafutását. Jászi Oszkár (született Jakubovits) (Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13. ) társadalomtudós, szerkesztő, politikus, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd emigráns politikus, egyetemi tanár. A liberalizmus elvein és társadalmi, politikai és nemzetiségpolitikai reformelképzeléseken alapuló radikális rendszerkritikával bírálta a korabeli Magyarország viszonyait...