Újpesti történetek - Boldog békeidők Józsefvárosban - Az utolsó csendes éj Budán - A kapitalizmus tündöklése és nyomorúsága Dél-Pesten Senki sem jár úgy Budapesten, mint Koniorczyk Borbála és Merker Dávid. A tematikus városi séták műfajteremtőiként töviről hegyire ismerik a várost. Mára védjegyükké vált, sodró stílusukban és lefegyverző tudás birtokában vezetnek minket végig Budapest újabb négy, ismertnek hitt városrészén. Második könyvük is magával ragadó, izgalmas történetfolyam. Soraik nyomán beszélni kezdenek a mára szoborrá merevedett hírességek és az elfeledett kisemberek. Az üres terek megtelnek rég nem hallott zsibongással, színesre vált a fekete-fehér mozgókép. Kényelmesen ülnek? Akkor indulhat a séta!Idézetek a kötetből „Újpest pedig egyre csak nőtt és nőtt. Egymás után emelkedtek ki a földből a gyárak, ahova Közép-Európa minden tájáról érkeztek a munkát kereső tömegek. Joggal nevezték ekkoriban Kis-Amerikának is ezt a területet: mindenki valahonnan jött, senkinek nem voltak évszázados előjogai. A város olyan olvasztótégellyé vált, amely vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül kovácsolta közösséggé az ide költözőket. „Jól ismerte vendégeit, azt is tudta, hogy az újpesti munkásoknak és kisiparosoknak nincs pénzük távoli nyaralásokra. Számukra egy népszigeti kirándulás volt a legnagyobb lehetőség a kikapcsolódásra. Egyetlen alkalommal kellett olyan élményt adnia számukra, amely feltölti őket a szürke hétköznapok robotja után. Illik pedig megbecsülte őket. „Az árvaház és lakói meghatározták a városrész arculatát, a környékbeliek pedig szerették a gyerekeket, akiket vasárnaponként nevelőik mindig sétálni vittek. Amikor a fiúk hármas sorokban, búzakék egyenruhájukban végigsétáltak az Üllői úton, sokszor előfordult, hogy egy-egy járókelő hatalmas zacskó cukorkát nyomott valamelyik gyerek kezébe, hogy otthon majd osszák el, aztán könnyes szemmel továbbsietett. „Az egész ország mozilázban égett. Az új műfaj – a kávéházakat és a barátságtalan hodályokat maga mögött hagyva – saját épületeket követelt magának. Az építészek először nem tudták hova tenni a fejleményeket, és a filmszínházakat valóban úgy tervezték meg, mint az igazi színházakat, díszes csillárokkal és dús aranyozással. Az ingatlanbefektetők azonban hamarosan meglátták a potenciált a filmekben, így számos új bérház földszintjét eleve mozinak tervezték. „A vetítés bármely pontján érkező, a film mellett egymás társaságára is vágyó mozirajongókat szolgálták ki a páros székek és az úgynevezett csöngetős mozik is, ahol a film vége előtt néhány perccel diszkréten figyelmeztették a közönséget, hogy a teremben hamarosan világos lesz. „A közönség moziba csábítása olyannyira összetett tudomány lett, hogy saját nevet kapott: lobbiológia névre keresztelték – a lobby, azaz az előcsarnok nevéből. „Még ugyanebben az évben legalább négy olyan könyvkiadó kezdte meg a működését Budapesten, amely kizárólag pornograph könyvekre specializálódott. Két évvel később már a szomszédos Kálvária térről érkezett tudósítás, ahol pikáns mozi-képek-et vetítettek. „A könnyen kapható szex része lett Budapest életének, és a nemi betegségek terjedése megállíthatatlannak tűnt. Minden harmadik-negyedik budapesti szenvedett valamilyen szexuális úton terjedő betegségben, és minden negyedik gyermek házasságon kívül született. „Idősebb János végigharcolta az első világháborút, és egyáltalán nem hatotta meg a második. Fia így emlékezett vissza a bombázásokra: Mivel nap mint nap túléltünk, hát elkezdtünk vagánykodni. Ha felüvöltöttek a szirénák, nem mentünk a bunkerba – beértük az Öreg által ásott futóárokkal. Ő aztán végképp nem volt hajlandó bebújni a föld alá asszonyok, gyerekek közé imádkozni. Egy este mindnyájan otthon voltunk. 10 óra előtt valamivel megszólaltak a szirénák. Anyánk a két kicsivel levonult a munkaszolgálatosokkal ásatott bunkerba, mi az Öreggel [... ] a függőleges akna peremén ültünk és cigiztünk. A parazsat gondosan a markomba rejtettem, ahogy az Apámtól tanultuk. Hallgattuk a gatyarezegtető motorzúgást, és néztük, hogyan csápolnak, keresgélnek a sötét nyári égbolton a fényszórók. Hogyan-hogyan nem, az egyik fényszóró befogott egy alighanem köteléktől leszakadt Liberátort [a mai B-52-es elődjét], és abban a pillanatban minden fényszóró rá is irányult. Mi pedig ültünk egy óriási fénysátor közepén, mert ez az egész a fejünk fölött történt. A pilóta, gondolom, kibújni igyekezett, megbuktatta a gépet. Sikerült is kikerülnie a fénycsóvából. Aztán csak arra emlékszem, iszonyú bőgéssel közeledett valami, majd egy dobhártyarepesztő detonáció hallatszott. Én csak minden második-harmadik létrafokot fogva szinte lezuhantam a pincébe. Egy ideig tétován ücsörögtem, majd feltűnt az Öreg hiánya, hát visszamásztam a külvilágba. Ott ült a helyén, nyugodtan füstölve, mintha mi sem történt volna. „Amint értesült a tűzvészről, égő szivarját az asztalon felejtve azonnal elindult Milánóba, hogy mielőbb hozzáfoghasson a károk elhárításához és az újjáépítéshez. A lelkes és lelkiismeretes művész megérdemelten aratta le a babérokat a kiállítás megnyitása után. Ahogy évekkel később emlékirataiban felidézte: Kiállításunk valóban világsikert hozott. Engem az olasz művészek [... ] a megnyitáskor a vállukra emeltek, és úgy hordoztak körül a nagyteremben, és örömükben majd megöltek. A siker nem maradt titokban, és dögszagra gyűl az éji vad. Egy magyar invázió indult meg. Mint a gombák nőttek ki a földből hírtelen mindazok, akiket a munkák közelében soha sem lehetett látni. Mind özönlöttek le államköltségen, persze első osztályon, hálókocsin papiros funktiók alapján – az úgynevezett bizottsági elnökök és egyéb nagyképű hátramozdítók, akik már akkor megették Magyarországot. „Zwackék katolizáltak ugyan, ám ettől a zsidótörvények még érzékenyen érintették őket. Nap-nap után teszik közzé a napilapok az egyensúlytörvény megszegéséért kirótt bünteté- seket, s ennek ellenére olyan állapotok uralkodnak egyes vállalatoknál, melyeket közvetlenül az egyensúlytörvény alá nem lehet vonni, de mindenesetre jellemzők a második zsidótörvény elégtelenségére és hatástalanságára. Szinte megdöbbentő az az állapot, amely jelenleg is fennáll például a Zwack J. és Tsai szesz és likőrgyárban. A Zwack J. és Tsai vezető tisztviselői kara majdnem kivétel nélkül zsidók, vagy kivételezett zsidók, míg a százhúsz pengős kistisztviselők természetesen keresztény magyarok – észrevételezte 1940-ben a Magyarság című nacionalista napilap, ahol szerették, ha rend a lelke mindennek. A Zwack család sok leleménnyel és szerencsével vészelte át Budapesten a második világháború borzalmait, majd szinte a romokból építették újra a gyárat, amelyet hamarosan államosítottak. „A Zwack család második otthonának tekintette a gyárat, és tudták, hogy a kereskedők elkötelezettségét nagyban növeli, ha pontosan tudják, hol készülnek vásárlóik kedvenc likőrjei. Bár az Unicum receptjét, különösen az Unicum szíve nevű keveréket hétpecsétes titokként őrizték – és őrzik ma is –, minden mást örömmel megmutattak az érdeklődőknek. Egy 1910-es árjegyzékben javasolják, hogy a tisztelt vevők személyesen is látogassák meg a gyárat. „A huszadik század elején a reklámipar elsősorban már létező, egyéb funkcióval is bíró köztéri tárgyak hasznosítására koncentrált: a hirdetőoszlopok mellett házfalak, vasúti kocsik, villamosok szolgáltak hirdetési felületként. A reklámok a városkép részévé váltak, még a szigorú Kassák Lajos is elismerte: A jó reklám esztétikailag szép, és a jó reklám társadalmi szempontból nélkülözhetetlen. A reklámot a kereskedelem szülte meg, a kereskedelem pedig az emberiség egyre fokozódó életigényességének a következménye. Ugyanakkor egyre több lett a „rossz reklám, amely kezdett súlyos problémává válni Budapesten. „Andrej Iljics Kozlov halálosan fáradtan érkezett a behavazott fennsík tetejére. A tizenkilenc éves fiú vezette Budára a Vörös Hadsereg első felderítőit, egy kilenc főből álló csapatot. Aznap mintegy harminc kilométert tettek meg a kemény decemberi télben, az elején gyalogmenetben, de az utolsó szakaszon már a hóban kúszva. Az üres bolti polcok világában, a Sztálin rémuralma alatt született fiúk elé szokatlan látvány tárult. Mellettük egy téli álmát alvó, hatalmas golfpálya terült el, az utcákon bundákba és prémekbe öltözött emberek színes papírba csomagolt dobozokat cipeltek a hónuk alatt, a csípős decemberi levegőben sült gesztenye és forralt bor illata keveredett, a kopott ruhás fenyőárusok pedig az utolsó árujuktól próbáltak megszabadulni. Mindenki hazafelé igyekezett a családjához, és az ünnepi hagyományok megnyugtató rítusaiba próbált kapaszkodni. Vasárnap volt, 1944. december 24-e, a budaiak pedig eltökélték, hogy ezt a szentestét is ugyanúgy fogják megünnepelni, ahogy az előző években bármelyiket. „A löveg végül nem robbant fel, és a környéket ekkor mégvédő német katonák sem törődtek vele. Sokkal fontosabbnak ítélt kérdés foglalkoztatta őket; szerettek volna még utoljára jóllakni, mielőtt ezt a környéket is elfoglalja a Vörös Hadsereg. Lisztet, tojást és tejet szereztek, majd a diakonisszákra parancsoltak: süssenek nekik ebédre palacsintát. Még éppen időben elkészültek, a szovjet katonák legfeljebb az üres tányérokat találhatták meg, amikor a Tamás utcába értek. „Még velük voltak a Gestapo utolsó foglyai, az a félszáznál is több ember, akiket futó- lépésben kergettek le a Svábhegyről, amikor a német titkosrendőrség menekülőre fogta. Eddigre a nyolc hónapos terhes Szegő Hanna kivételével mindenkit megkínoztak. Ő volt az egyetlen, akit valami csoda folytán fizikailag nem bántottak. Mint emlékező interjújában később elmeséli, neki csak végig kellett néznie egy hokedlin ülve, miként kegyetlen- kednek társaival. Amint lement a nap, eljött az úsztatás ideje – ez pedig fontosabb volt a nyilasok számára, mint felvenni a harcot a megszállókkal. A nyilas zsargonban azt az eseményt nevezték így, amikor a jeges téli éjszakában mezítláb, alsóneműre vetkőztetve a rakpartra hajszolják áldozataikat, majd Kun András kiáltására: Krisztus szent nevében! Tűz! mindannyiukat a Dunába lövik. „A pap Kun András volt, a nyilas pártszolgálatosok pedig, akik a puccs után is megtartották fegyvereiket és az elrabolt járműveket, napról napra vérszomjasabbak lettek. Ők voltak azok, akik ahelyett, hogy a város határában sorakozó Vörös Hadsereggel harcoltak volna, inkább a fegyvertelen zsidókat üldözték és gyilkolták. A korabeli Budapest hangulatát tűpontosan adja vissza Márai Sándor naplóbejegyzése: A rablás éjjel-nappal tart a városban; nyilas csordák járják a lakásokat, túszokat szednek, egyszerű feljelentésre letartóztatnak embereket és kirabolják a lakást, az üzleteket. [... ] A fosztogatás intézményes, alapos és lelkes. Az orosz ágyúk tüzében gondterhes arcú különítmények járják az utcákat, és kémlelnek, hol rabolhatnak még valamit? Az emberek úgy tűnnek el, mint a nagy járvány idején. A nyilas pártszolgálatosok a harácsolás mellett gátlás nélkül gyilkoltak is. Ők feleltek a Duna-parton elkövetett tömeggyilkosságokért is, Budapest-szerte közel tízezer ember halála szárad a lelkükön.