Az új főnököm szereti a szabályokat, és van egy, amit senki sem mer megszegni... Senki sem érhet a banánjához. Komolyan. De én persze megérintettem. Ha jobban bele akarunk menni, valójában a számba is vettem. Megrágtam... és még le is nyeltem. Tudom... Rossz, rossz lány vagyok. Ezután vettem észre őt, és akár elhiszitek, akár nem, nem úgy lehet a legjobb első benyomást kelteni, ha épp a pasi banánjától fuldokolsz. Egy kicsit visszamegyek az időben. Mielőtt még megérintettem egy billiomos banánját, végre megkaptam az első igazi kiküldetésemet üzleti riporterként. Ez nem a megszokott, béna munka volt, mint interjút készíteni egy kukással a kedvenc útvonaláról, vagy cikket írni arról, hogy milyen nagy dolog összeszedni a kutyaszart a kertekből. Nem bizony. Az ilyenekből épp elég is volt. Ez volt a nagy kitörési lehetőségem, hogy bebizonyítsam, több vagyok, mint egy két lábon járó katasztrófa. Be kellett épülnöm a Galleon Enterprise-ba, hogy bebizonyítsam a korrupciós gyanút. Jöhet a James Bond-zene. Csak annyit kellett tennem, hogy felvetetem magam gyakornoknak, és simán lenyomom az interjút Bruce Chambersonnal. De fel kellett volna készülnöm rá, hogy a pasi úgy néz ki, mint akit direkt a női vágyak megtestesítésére faragtak. Viszont így is muszáj volt összehoznom. Semmi baki, semmi bénázás, semmi apró baleset. Csak kevesebb, mint egy óráig kellett összeszedettnek lennem. Vissza a jelenbe, a konferenciaterembe, a banánjával a számban. A banánjával, amin még a neve is rajta volt nagy, fekete betűkkel. Pár perccel, miután ezt észrevettem, bejött, és rajtakapott. Pár perccel ezután már fel is vett. Tudom... Nekem sem tűnt túl jó jelnek.