Katherine Rundell nagysikerű regénye egy csodálatos utazás történetét meséli el. A két főhős - egy fiú, akit nagyon kedvelnek az állatok, és egy különleges, röpkabátos lány - elhatározza, hogy együtt vág neki a nagy útnak. Ki kell deríteniük, hogy miféle veszély fenyegeti Archipelago varázslatos lényeit. Titkokat őrző szfinxekkel, veszedelmes kentaurokkal, tengeri szörnyetegekkel és szokatlan megjelenésű sárkányokkal is találkoznak egy olyan világban, amely a legvadabb képzeletet is felülmúlja! 10+Hallgassa meg podcast adásunkat!Katherine Rundell: Hihetetlen teremtmények (részlet) A kezdet Egészen addig jó napja volt, amíg valami meg nem akarta enni. Fekete, kutyaszerű teremtménynek tűnt, de nem hasonlított egyetlen, általa ismert kutyafajtára sem. Olyan hosszú fogai voltak, mint a karja, a karmával pedig szét tudott volna szaggatni egy tölgyfát. Sokat elárul tehát Christopher Forresterről, illetve a gyorsaságáról, éles eszéről és bátorságáról, hogy nem hagyta magát elfogyasztani. A kezdet, másutt Egészen addig jó napja volt, amíg valaki meg nem akarta ölni. Mal Arvorian éppen hazatért az útjáról. Az erdőből repült vissza, kitárt karokkal, miközben a szél dagasztotta a kabátját. Mal csak akkor tudott repülni, ha fújt a szél. Aznap remek volt az idő – a nyugatról érkező fuvallatok a tenger illatát hozták magukkal –, úgyhogy kihasználta a lehetőséget, felreppent, és ide-oda forgolódott a hideg levegőben. A repüléshez hordott kabátja kellőképpen vastag, ugyanakkor kissé nagy volt rá, úgyhogy négyszer is fel kellett hajtania az ujját. Amikor fújt a szél – nem kellett, hogy erős szél legyen, de némi légmozgásra mindenképp szükség volt –, megfogta a sarkát, és kitárta, mintha csak szárnyak volnának, a következő pillanatban pedig már fel is emelkedett a talajról. Aznap a fák fölött röppent tova, és a cipőtalpával még éppen meg tudta érinteni az ágakat. Amikor lejjebb ereszkedett, egy csapat unikornis szétszéledt ijedtében. A konyhában a nagynénje, Leonor dörmögött valamit. Adott neki egy forró csésze szirupot, amikor kopogtattak az ajtón. A gyilkos volt az. Megérkezés A támadás előtti napon Christopher a padon ült a kompkikötőben, és a nagyapját várta. Egyedül utazott észak-londoni otthonából Skóciába, úgyhogy meglehetősen elgémberedett a lába, ráadásul farkaséhes volt. Egy mókus szökkent fel mellé a padra, és kíváncsian figyelte. Óvatosan közelebb ment hozzá, amíg a bundája már a térdéhez ért. Hamarosan egy másik is csatlakozott hozzá, majd még egy, és így tovább, amíg már összesen heten gyülekeztek a lába előtt. Egy nő, aki a taxijára várt, megfordult, és jól megbámulta. – Hogy csinálja? – kérdezte a hölgy a mellette álló férfitól. Az egyik mókus előreugrott, és ráhasalt Christopher cipőjére. Christopher felnevetett, mire a mókus felszaladt a sípcsontján a térdéig. – Kényelmes? – kérdezte a mókustól. – Egyébként szép napunk van. – Gondolom, eteti őket – felelte a férfi a nőnek, majd odakiáltott Christophernek: – Nem kellene vadállatokat etetned! Nem tesz jót az emésztőrendszerüknek. – Tudom – felelte Christopher, és elmosolyodott. – Nem is etetem őket. A barátai sokszor viccelődtek azzal, hogy bárhová ment, az állatok valahogy mindig össze akartak barátkozni vele. A kóbor macskák odadörgölőztek hozzá az utcán, a kutyák ráugrottak a parkban. Focimeccseket kellett megszakítani, amikor vonító farkasok kis csapata próbált meg a közelébe férkőzni. Volt rá példa, hogy osztálykirándulás közben állhatatos galambok ostromolták a magasból, az pedig szinte teljességgel lehetetlen volt, hogy a hampsteadi tavakban fürdőzzön. A strandőr kizavarta a vízből, miután hattyúk kisebbfajta hadosztálya indult felé, alaposan megrémisztve a kisebb gyerekeket. Christopher elmosolyodott, odafüttyentett a hattyúknak, majd kivezette őket a tóból, és átkísérte a közeli bokrokhoz. Az egyik fiatal példány megpróbált felröppenni a vállára, és alaposan összekaristolta az úszóhártyás karmával. Christopher nem bánta; tudta, hogy az állatok nem a gyöngédségükről híresek, még akkor sem, ha egyébként figyelemmel és szeretettel fordulnak is az emberekhez. Ami azt illeti, az állatokkal való közelebbi ismerkedés gyakran együtt járt néhány véres sebbel. – Talán a szagában lehet valami – mondogatta az apja. Christopher azonban nem érezte úgy, hogy eltérne a szaga a korabeli fiúkétól. Mosakodott, ahogy kellett. Kisgyerekként mindez sok örömöt hozott az életébe. Ahogy aztán megnőtt, még mindig sok öröme telt benne, de ekkor már megtanulta, hogyan rejtse el – ugyanis az apjában az állatok valami megmagyarázhatatlan ingerültséget ébresztettek. „Tűnés innen!, kiáltotta, miközben megpróbálta elkergetni a macskákat, madarakat, olykor egy-egy egeret vagy patkányt. Christopher és az apja már nem is járt a természetbe, ugyanis állandóan fennállt a veszélye, hogy a fiút néhány nyúl üldözőbe veszi a mezőn, nem is beszélve a fecskékről, akik szívesen raktak volna fészket a frizurájában. Nem volt mindig így. Úgy emlékezett, hogy az anyja halála előtt az apja is másmilyen volt. őrzött egy fotót hármójukról: a Richmond Parkban voltak, néhány őz társaságában. Az apja nevetett, a vállán pedig ott ült Christopher, kisbabaként. Az anyja azonban kilenc évvel ezelőtt meghalt, azóta az apja fokozatosan zsugorodott, mintha hatalmas súly került volna rá, amely egyre jobban összenyomta. A történtek után nemcsak az apja, hanem minden más is összement a házukban – minden parányibb és fakóbb lett. Úgyhogy Christopher éjjelente titokban kinyitotta az ablakot, és várta, hogy berepüljenek a madarak. Hosszú pamutkabát volt rajta, és néha engedte, hogy a verebek kutakodjanak a zsebeiben. Kerülőutakat tett, hogy üdvözölje a hollókat, és megengedte nekik, hogy karmos lábukkal felszaladjanak a karján és megtelepedjenek a vállán. A barátai óvatosságra intették – „Ki fogják csípni a szemed! –, de ő csak mosolygott, és megcsóválta a fejét. – Ugyan. – Még a hangja is lágyabbá vált az állatok társaságában. – Sosem tennének ilyet – tette hozzá, és igaza volt. Az arca olyan volt a közelükben, akár egy felajzott íj: várakozott, készen állt. A hollók ezüstgombokat, papírcsíptetőket és érméket hoztak neki, amelyeket üregekbe ásott, rákötött a cipőfűzőjére vagy a nyakában hordott. Néhány idősebb iskolatársa kigúnyolta a nyaklánca miatt, de ez sem szegte kedvét. Úgy érezte, hogy ezzel fejezi ki a vadon élő teremtményekkel kötött szövetségét. Aztán szép lassan egyre nagyobb és magasabb lett – magas családból származott, tele nyakigláb és finom kezű felmenőkkel –, és várt. Hogy pontosan mire várt, azt Christopher maga sem tudta volna megmondani: egyszerűen csak remélte, a tüdejében és a gyomrában lobogó tűzzel remélte, hogy még többet is rejt a világ annál, mint amennyit eddig látott belőle. Az állatok pedig mintha ennek ígéretét hozták volna magukkal. (És Christophernek igaza volt. Hamarosan olyan meglepetésben volt része, amely örökre megváltoztatta az életét. ) Megérkezés, máshol Agyilkos csónakkal érkezett. Lágyan futott be, könnyűek voltak a léptei, és gyönyörű, tiszta keze volt. Elhaladt néhány férfi és nő mellett, akik tűzhalakat horgásztak. A kése rejtve maradt előlük a zsebében. Rápillantottak, de ő csak biccentett, azok pedig rögtön elfelejtették, ahogy eltűnt – hiszen így is akarta. Igazi profi volt: éveket töltött annak elsajátításával, hogy a többiek minél hamarabb megfeledkezzenek róla. A haja nem volt se rövid, se hosszú, a cipőjét pedig éppen annyira fényesítette ki, hogy ne keltsen feltűnést. A tekintete, amely sötét és hideg volt, akár a tengerfenék, semmin sem időzött túlságosan sokáig. Aztán, egy derűs napon, mégiscsak megállapodott Mal Arvorianon. Útólag azt lehet mondani, könnyedén megtalálta a célpontját. Könnyű megtalálni a zsákmányt, ha azt mondják az embernek, hogy egy repülő lányt keressen, és egyszer csak észrevesz egy gyereket vagy tíz méter magasban, néhány sirály társaságában. A repülő emberek még Archipelagóban is ritka látványnak számítottak. Évek teltek el azóta, hogy Mal megtanult repülni. Egy utazó látnok adta neki a röpkabátját, rögtön a születése után. A nevét is ő adta neki, majd lefektette a kabátot csöppnyi lába elé. Mást is akart még mondani – elmagyarázni, hogy miért neki és csakis neki szánta ezt a kabátot –, de a ház éppen gyászolt, ugyanis Mal anyja nem élte túl a szülést, úgyhogy a látnokot sietősen elküldték. Vagyis Mal anélkül emelkedett a magasba, hogy megtanulta volna, mit kell tennie. A szomszédok csak nevettek rajta, ahogy a kislány abban a nagykabátban szaladgál a szélben; ő elszégyellte magát, és másnap inkább kora reggel próbálkozott, amikor senki sem látta. Legelőször, amikor a szél alábbhagyott, ijesztő puffanással zuhant a földre; mindkét bokáját kificamította, eltört a csuklója, és még a kisujja is hátrahajlott egészen a csuklójáig. A nagylábujján a köröm érdekes zöldesfekete színt vett fel, majd leesett. De azért újra és újra próbálkozott, lenyalva a vért felhorzsolt térdéről: felmászott a fák tetejére, és levetette magát. És hamarosan bebizonyította a szomszédoknak, hogy mekkorát tévednek. – Meg tudom csinálni – vágta oda, amikor az egyik szomszéd fiú kinevette. – Fogalmad sincs erről az egészről. Ilyenkor mindig felszegte az állát. Az emberek furák voltak – ő legalábbis sokszor morcosnak érezte magát a közelükben, és hajlamos volt rá, hogy meggondolatlan szavakat használjon, ami után persze a feje búbjáig elpirult –, mindenesetre az ég tökéletes választásnak tűnt számára. Lehet, hogy a földön esetlen és nehézkes volt, repülés közben azonban – és ezt még a helyiek is elismerték – Mal Arvorian igazán pompás látványt nyújtott. Kilencéves korára már elsajátította a siklórepülést, és meg is tudott állni. Tízévesen képes volt leszállni a lábujjhegyére vagy a fél lábára. Tizenkét évesen meg tudta csinálni, hogy leszegi az állát a mellkasára, majd előreszökken, és szaltózik egyet a levegőben. Azon a tavaszi reggelen éppen a tenger felett repült, mezítláb súrolta a hullámokat – a cipőjét a zsebében tartotta –, miközben a tenger tajtékja jól összevizezte a bokáját, és ő csak nevetett és nevetett. A gyilkos azonban figyelte, és örömtelen mosollyal követte az útját. Malnak sehova sem volt szabad repülnie, kivéve a kertet és a mezőket: a nagynénje, Leonor halálra rémült volna, ha megtudja, hogy ilyen messzire elcsatangol. A nagynénje tilalmai ugyanakkor egy egész könyvet is megtölthettek volna, úgyhogy Mal joggal érezte úgy, hogy nem tarthat be mindent. – Mégsem ülhetek otthon egész nap – mondta Gelifennek. – Pont így szoktak az emberek kővé válni. Meg volt tiltva például az is, hogy saját magának vágja a haját, úgyhogy egy körömcsipesszel kellett igazítania a frizuráján. A végeredmény kissé kócos lett, mintha nem lett volna teljesen józan munka közben; neki mindenesetre tetszett, és a copfjába még egy aranyszínű szálat is belefont, amelyet az egyik hímzett asztalterítőből húzott ki. Azt is megtiltották neki, hogy az erdőbe menjen, úgyhogy a napfelkelte reszketeg fénye mellett repült a fák fölött, mielőtt még Leonor felébredt volna. Szerette volna megismerni a zöld, mókusra emlékeztető ratatoszkokat, és hamarosan beszélő viszonyba is került velük, és meghallgatta a pletykáikat. Cserébe ő is elmondta a történeteit, például arról, hogy hogyan találta meg Gelifent (vagyis hogyan találta meg a tojást, amelyet partra vetett a víz: „Teljesen felöltözve szaladtam a habok közé, és Gelifen később a saját ágyamban kelt ki. Azóta a párnámon alszik. ) Később hallotta, hogy az egyik ratatoszk magas, éles hangon továbbadja a történetét egy másiknak („Félúton járt a tengerben Lithiáig, és mindezt estélyiben! Még egy néreidával is meg kellett küzdenie a tojásért. ) Órákat töltött a fák között Gelifen társaságában, miközben unikornisokat kerestek és vízibogyókat ettek. Látott egy al-miraj családot szökdécselni a naptól kiszáradt aljnövényzetben, akik nyomán rögtön friss hajtások sarjadtak ki a földből. Egy alkalommal megharapta egy avanc – Leonor jól leszidta, és azt mondta, az ő hibája volt, amiért ilyen közel merészkedett hozzá –, és a seb bizony elfertőződött, úgyhogy a nagynénjének hét éjszakán át ott kellett virrasztania mellette. Amint felkelhetett az ágyból, visszatért az erdőbe. Dolga volt. De továbbra is az ég volt a legfontosabb számára. Ha valaki olykor megcsóválta a fejét a környéken, és bajkeverőnek nevezte, aki csak nehézséget okoz annak a szegény öregasszonynak – akkor Mal csak rámeredt, majd elvörösödött, és a repülésben lelt menedékre. Az ég volt számára a szabadság. Keresztülröppent a felhőkön, egyre feljebb és feljebb hatolva, egészen elveszve a fehér ködben. Ilyenkor kinyitotta a száját, és kiöltötte a nyelvét, majd átázva, pirospozsgásan és diadalittasan tért vissza a földre. „Felhőevés – így hívta ezt a játékot. Néhány felhőnek más íze volt, mint a többinek; más hőmérséklet és íz tartozott a szürke és a fehér különböző árnyalataihoz. Gelifen még nem tudott repülni, úgyhogy Mal bedugta a pulóverébe, hogy csak a csőre látszódjon ki a kék anyag mögül. Az évek során néhányan már gyanítani kezdték, hogy a lány mégiscsak különleges. Akadtak közülük, akikben féltékenység is ébredt a saját gyerekük miatt, mások viszont izgatottan és örömmel követték Mal repkedését. A legtöbben persze túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, úgyhogy tőlük szaladhatott, repülhetett, amerre akart, sőt még a felhőkből is annyit evett, amennyit csak kívánt. A legtöbben tehát békén hagyták – de nem így a gyilkos.