A fiatal költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője Kellerwessel Klaus, aki egyaránt otthonosan mozog a klasszikus verselésben, a rendhagyó kísérletekben és a slam poetryben is. Mégis szuverén: minden hatást sajátjává csiszol. A Magvető Időmérték sorozatában debütáló kötete lendületes tempót diktál, miközben hol humoros, hol megejtő módon mutatja be azt a torokszorítóan várakozásteli érzést, hogy milyen ma huszonévesnek lenni. ha akarom, a gyökerekig, és továbbelfújom pitypangom, felhő lesz belőleporszemnyi repülő menekül előlemaga után húz egy hosszú hajszálatabból sző az égre áttetsző hálótbeleragadnak majd a szegény madarakéneklő könnyük lesz hajnalban a harmata fákon mászik le fűre és kőremegrezzen tőle a földeknek bőre(ha akarom, szivárványhártyáimon lepkeszárnyak nyílnak, és a köldököm kipattan tövestül, hogy a gödrök aljára másszon, ahol tükrökké állnak össze a gallyak árnyékai, és szimfóniák surrannak végig az árvalányhajakon, lefolynak a hangyák szemüregein, egész a csillagok gyökeréig, ahol végre kisírhatják magukat a kvarkok, és feledésbe omolhat egy-két eltévedt katedrális, és ahol én is pitypang leszek, és elfújom magam, és így tovább)BecsapódásGyerekkoromban féltem a darazsaktól, pedig egy se csípett meg soha, de nyaranta csak hosszú nadrágban és pulóverben voltam hajlandó kimenni az utcára, és minden virág közelében ájulás kerülgetett. A szüleim megnyugtattak, hogy darazsak csak akkor jönnek a közelembe, ha valami édeset eszem, úgyhogy öt-hat nyaram fagyi nélkül telt. Féltem a kutyáktól is, amikor télen sötétedés után kellett végigsétálnom a gyéren közvilágított utcán, a házőrzők kerítésszaggató rohamai közben, többször visszarohantam a buszmegállóba, és telefonáltam anyukámnak, hogy vigyen már haza, pedig a házunktól csak ötpercnyire voltam, de a szüleim megnyugtattak, hogy ne féljek, mert a kutyák megérzik a félelmet, úgyhogy a buszmegállóban aludtam. De mindezek ellenéregyerekkoromban legjobbana meteorittól féltem. Mert az bármikor, és mert az mindent…Úgyhogy percenként fölkeltem, mertnem mertem álmomban meghalni, ésnemegyszer atmoszféraelpárolgás lángjainak néztem a napfelkeltét, és szünetben az iskolaudvari hintarozsdás oszlopát szorongattam, szemeim pedig ameteoritnak hitt repülők útvonalához szegeztem, mint rómaiak a kereszthez Jézust a képes Bibliában, és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehetettutolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni, várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden, a nyár, a sötét, a fagyi, a hinta, a rozsda, a nap, és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni, és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni, és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők, pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni, és sírtam, mert megszűnnek majd ők is, és nem is tudnak róla, álmukban fognak meghalni, a meteor meg csak röhög. Ma már tudom, én vagyok az a meteor. Rossmanntól Rossmannigtiteket is kísértez a furcsa görcs a szívben, ez a lassanként kibomlótitkos rémület?titeket is vakítez a furcsa folt a szemben, ez a látványokon át-lebegő amőba?ha figyelek, jelenségekerdeje lesz testem, amiketnem értek, ha figyelek, nem értem figyelmemet semsétálok a futó utcán, rossmanntól rossmannig, oszlopról oszlopraeltölt a rettegés