Boda Edit "Fénycsapda" című verseskönyvével a tőle korábban már megszokott irányban halad tovább: erőteljesen expresszív, feszes formába öntött és sűrített, képi-gondolati egységet alkotó verseket olvashatunk tőle most is, melyek jobbára ellenállnak az analitikus megközelítésnek. Sokszor víziószerű, groteszk képek vezetésével jutunk egyre beljebb az egzisztenciális mélységek örvényébe. A szerző az átjárásokat kutatja: az animálisból a transzcendensbe, a fizikaiból a metafizikaiba. Ennek eszközei több esetben a tömör, szürrealista víziók, posztszimbolista képek. A szerző bravúrosan bánik a (szó)képekkel, a szójátékokkal, miközben a halálhoz való előrefutás heideggeri léttapasztalatát fogalmazza újra egy-egy képben, képsorban. Boda Edit nem épít válaszfalat élet és művészet közé. Maga helyett nem küldi "lírai én"-jét az arcvonalba, nem játszik - vagy ha igen, komolyan, teljes odaadással, mint a gyermek; nem kacérkodik sem élettel, sem művészettel. Tétovázás nélkül vállalja fel, hogy számot adjon mindenről, ami sorsa lett. Ezek a versek húsba maró őszinteséggel és ártatlansággal beszélik el újra és újra a történetünket: születéstől halálig. Kényszerítenek odafigyelni, odanézni. Mint a mesék hőse, aki a kiállt próbatételek után megérti az állatok, növények nyelvét, szenvedésben kifinomult érzékei feltárják előtte a lét mindenben megmutatkozó szüntelen ragyogását - és szüntelen gyászát. Boda Edit versei megnyitják a fájdalom csatornáit, erőt adnak, hogy a tekintetnek ne kelljen elfordulnia. Versei rég nem hallott hangon szólnak hozzánk. A kötet 81 darabot tartalmaz, kilencszer kilences, illetve 8 + 1-es tagolásban, a kilencedik egységet ugyanis maga a gerezdelést szolgáló versek, a "fémek" alkotják (Arany; Alumínium; Higany; Molibdén; Nikkel; Ólom; Réz; Rubídium; Vasérc), melyek bár - elsőre úgy tűnik - lazítani látszanak az anyag szövetén, valójában a folyamszerűséget fokozzák, a kötetet egyetlen hatalmas monológgá sodorják.