A világ egyik legcsodálatosabb találmánya a GPS. Eligazít a világ összes útján, csak annyit kell megadnunk neki, hová akarunk menni. De olyan eszköz nem kapható, ami a bennünk lévő labirintusból lépésről lépésre kivezetne. Minden pillanatban döntenünk kell valamiről, akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában, és a döntésünk nyomán újabb döntéshelyzetbe kerülünk. Ez még akkor is így működik, ha gyümölcslevest főzünk. De mennyivel bonyolultabb eligazodni az életben, ha a viszonzatlan szerelem démonjaival küzdünk, vagy amikor szavakat keresünk ahhoz, hogy elmondjuk, mit élünk át, ha a gyerekünk felnőttebben viselkedik, mint mi magunk. Karacs Andrea verseiben az intimitás különböző helyszínein és helyzeteiben találja magát az olvasó. Egy parkban, a munkahelyen, otthon, vagy szakítás, utazás közben keresi a nyelvet és a hangot, amelyeken elmondhatók azélet apró, de sok mindenről árulkodó vagy szinte kibírhatatlan szenvedései. Versek a kötetből Ölelésed, mint a NapéÚgy törnek meg a fénysugarak, mintha repülő ment volna keresztül a Napon, kondenzcsík-karokat rajzolva neki. Ez most saját készítésű, nem ingyenesen letölthető Stock-fotó, amilyet reggelente küldesz úgy húszunknak. Ha több mint tizenegyen reagálunk, magabiztosabban mész be a munkahelyedre, amikor legalább öten szívecskét is küldünk, másképp mosolyogsz a recepciós lányra, és három csókmatricára van szükséged ahhoz, hogy a kávéfőzőgépnél flörtölj a melletted álló kolléganőddel. Azért vannak a képen a Napnak karjai, hogy a fény tudjon ölelni, válaszolom, amitől másképp mosolygok a biztonsági őrre, amikor ebédszünetben lemegyek sétálni. Nem várok választ, tudom, a szavak olykor túl intimek, délután fréziák érkeznek, három szál, rózsaszín, sárga és lila, továbbított üzenet, jelenik meg, amint a képre kattintok. Jó lenne úgy megélni, virágokat kaptam, és öleléseidről álmodozni, de inkább a Nap karjaiba képzelem magamat, mert neki jobban elhiszem, csak engem szeretne átmelegíteni. csak adják már az ágyammost elindulnék hajnal fél háromkor a Balassa utcába kinyitnám az óriási ajtót nehezen mozdulna két kézzel is nyomnám köszönnék az éjjeli portásnak érdeklődnék a doktor úrról azt felelné pont ő ügyel felmennék a másodikra nővérek szobája azt mondanám jöttem a fejemet mutatnám itt ütöttem itt téptem türelmet kérnének várnék néhány órát ott bent köztük ülnék kérdezgetnék nem fájt meg is simogatnák végre megérkezne fehér köpenyében meséljen mi történt szeretek egy férfit nem értené csak ennyi de én mosolyognék nem úgy hanem régről mielőtt meghaltam fejét kezébe temetné magyarázta egyszer hogy aura az nincsen mondom nézzük meg a fény mitől múlt el régi kórlapok közt együtt keresgetnénk próbáljuk meg bólintanék rendben csak adják már az ágyam