Tizenhét hónapja vittek el, Gyurikám. Egy pókhálófonálnyi lehetőség az, amibe kapaszkodom, hogy elhitessem magammal, hogy talán mégis élsz. Ennek a vékony fonalnak nem szabad elszakadnia, ha azt akarom, hogy életemnek még célja legyen. Ezért is folytatom ezeket a feljegyzéseket, és abban az illúzióban ringatom magamat, hogy veled beszélgetek, és várom a hírt, hogy élsz, és valamikor visszajössz írja naplójában az apa, Bálint Ármin. A fiú, Bálint György újságíró, irodalomkritikus, költő, író és műfordító, a Pesti Napló munkatársa, a Nyugat és a Gondolat kritikusa, publicistája, angol és amerikai lapok tudósítója ekkor már másfél éve nem él miután bevonult utolsó munkaszolgálatára büntetőszázadba , 1943 januárjában, harminchat évesen odaveszett a keleti fronton. Halálhírét megvitték a családnak, de az édesapja nem akarta tudomásul venni, tévedésnek tartotta. Mintha az, hogy részletesen beszámol a budapesti védett házban átélt eseményekről, a zsidóüldözésekről és Budapest ostromáról, rádió- és újsághírek alapján a háború világpolitikai történéseiről valamiféle mágiaként életben tartaná a fiát, Bálint Györgyöt. Vagy a hit, hogy a fia él, és még viszontláthatja, tartotta a lelket az apában ahhoz, hogy átvészelje a borzalmakat. Bálint Ármin még megérte, hogy Pesten véget ért a háború, alig egy hónapra rá hunyt el betegségben. Ez a kötet fiához írt feljegyzéseinek előszóval és jegyzetekkel ellátott, gondozott kiadása. Eltűnt, koppan a hír. És dobban, dermed a szív bent. Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnekrég mondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét Mégsem tudok írni ma rólad írta Bálint Györgyhöz barátja, Radnóti Miklós az Ötödik eclogában.