Nancy Wake 1936-ban Párizsban él, és a Hearst konglomerátum újságírójaként dolgozik. Itt ismeri meg a dúsgazdag francia iparmágnást, Henri Fioccát, akivel szerelmesek lesznek egymásba, majd össze is házasodnak. Nem sokkal később a németek megszállják Franciaországot, és az újdonsült Mrs. Fiocca kénytelen máris egy újabb nevet felvenni: egy háborús fedőnevet. A Fedőneve Hélène Nancy Wake második világháborús krónikája, akinek a nevét a világon mindenkinek ismerni kellene. Megtudjuk, hogyan csempészett iratokat a Vichy szabad zónában, hogy az üldözöttek Spanyolországon át menekülhessenek a nácik elől. Végigkövethetjük a saját menekülését a Pireneusokon át, miután a Gestapo ötmillió frankos vérdíjat tűzött ki a fejére. Megismerhetjük az angol SOE (Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége) soraiba való csatlakozásának körülményeit, és azt, hogyan lett ezután a francia ellenállás egyik legbefolyásosabb vezére. A Fedőneve Hélène fordulatokban gazdag, izgalmas kémregény a második világháború időszakáról. Ariel Lawhon a történelmi hűséget megőrizve, részben a képzeletére hagyatkozva mutatja be Nancy Wake lebilincselő és mozgalmas történetét a szerelemről, az önfeláldozásról és a megingathatatlan eltökéltségről. Ariel Lawhon igaz történeten alapuló történelmi regénye a társasági hölgyből kémmé avanzsált Nancy Wake életéről. Már készül belőle a filmsorozat Elizabeth Debicki (The Crown, Tenet, The Night Manager) főszereplésével!Ajánlások: „Ariel Lawhon egyformán rabul ejti a történelmi regényeket és a II. világháború korát kedvelő olvasókat, valamint azokat, akik szeretik a vad, szókimondó, független nőalakokat. A Fedőneve Hélène mélységeiben mutatja be, hogy egyetlen, a félelemmel farkasszemet néző ember is milyen jelentős változásokat érhet el a viharos háborús időkben. Lisa Wingate, az Elrabolt életek New York Times bestsellerszerzője „Lebilincselő történelmi regény... Ráadásul ez a nő tényleg létezett, és ez az egész tényleg megtörtént – szól a mantra az olvasó fejében, ahogy oldalról oldalra nem tér magához ámulatából. Bookpage „Elképesztően olvasmányos beszámoló egy alig ismert, ugyanakkor rendkívüli történelmi alakról. Lawhon eddigi legjobb regénye. Kirkus Reviews „Parádés... Lawhon a francia ellenállás legbelső berkeibe repít bennünket, azon belül is egy mindenre elszánt és rendkívüli ösztönökkel megáldott hősnő elméjébe, hogy láthassuk, milyen szokatlan bravúrral szállt szembe a nácikkal és a férfiak arrogáns szexizmusával… Booklist „Lélegzetelállító történet... Lawhon az események kellős közepébe repíti az olvasót, az életteli, lendületes stílus pedig letehetetlenné teszi a könyvet. Ráadásul a részletes utószóból kiderül, hogy a Fedőneve Hélène nagyrészt történelmi tényeken alapul. Ez a regény igazi főhajtás hősnője előtt, aki rendkívüli emberként élte életét. Publishers WeeklyRészlet a kötetből Bergerac 1942. december 8. A fogadó emeleti szalonjában ülögélek, várok. Mauzac-ban délután négykor van őrségváltás. A körmömet piszkálgatom. Keresztbe vetem és hintáztatom a lábam. Olvasom A nyomorultakat, vagy egy órán keresztül forgatom a lapokat, de a szavak nem jutnak el az agyamig. Tudom, hogy ezek maradandó szavak, a világirodalom gyöngyszemei. De nem marad meg bennem semmi. Jean Valjean. Gyertyák. Fantine. Betegségek. Cosette. Párizs. Bandák. Gyilkosok. Rablók. Felkelések. Ceruzával alá vannak húzva a sorok, amelyek különösen tetszettek Henrinak. De nem találom a jelentésüket. Ennyi erővel a gombák történetéről is olvashatnék. Vagy a zivatarfelhőkről. A nyomorultak. Én vagyok a nyomorult, hogy csak várok. Mi tart ennyi ideig? Mi történt Garrow-val? Elkapták? Lelőtték? Él egyáltalán, miközben én könyvvel az ölemben ülök egy fotelben? Engem is elkapnak? Mauzac-ba zárnak Garrow-val együtt? Vannak ott egyáltalán női rabok? Vagy egyenesen Ravensbrückbe visznek, ahonnan aztán nincs barát, aki kiszabadíthatna? Jaj, hogy milyen átkozott helyeken kalandozik az elmém, amikor egy egész délutánon át félelemmel tömöm! 4:00 4:13 4:47 5:05 5:15 5:18 Nem vagyok ostoba. Indulnom kell. A bérelt biciklit a fogadó kerítésénél hagyom. Nem megyek vissza Bergerac-ba. Először úgyis ott keresnének. Kelet felé indulok, Lalinde irányába, ott szállok fel a vonatra. Hogy is álcázhatnám magamat? A nevemet nem árultam el Nyúlszájnak, de kétszer is találkoztunk, elég jó személyleírást tud adni rólam. A hajam és a szemem árul el leghamarabb. Váltás ruhát nem hoztam magammal, sok mindent nem tehetek. Nem ártana legalább egy parókát szereznem, ha esetleg élve visszaérek Marseille-be. Felállok, fogom a táskámat, a fogadó ajtaja felé indulok, három lépést teszek, amikor megszólal a telefon a recepciós pultján. A fogadós lánya helyes, butácska tizenöt éves lány. ő veszi fel. – Allő – szól bele, hallgat egy sort, a szeme rám emelkedik. – Mademoiselle Carlier? Oui. Furcsa, mennyire csak a saját szíve dobogását hallja az ember egy ilyen helyzetben. Négy szapora dobbanást számolok, a fülemben lüktet a vér, miközben a lányka a kagylót nyújtja: – Magát keresik. A pultra támaszkodom, a fülemhez emelem a hallgatót. Alig hallhatóan remeg csak a hangom: – Lucienne Carlier. – Nancy – hallom a rossz vonalon a távolból Ian Garrow elfúló hangját. Semmi kétség, az ő hangja az. – Köszönöm. A fogadós lánya engem néz, világosbarna szemében kíváncsiság gyúlik. – Nincs mit – felelem. – Vigyázzon az úton. Leteszem a kagylót, megigazítom a táskám vállpántját, és elköszönök a lánytól. Izzadtan és rémülten érek a lalinde-i vasútállomásra. De legalább időben. Előveszem a papírjaimat, a jegyemet, és leülök az első szabad helyre. – Késésben, mademoiselle? Középkorú német tiszt ül velem szemközt, a gyűrűtlen bal kezemet bámulja. A jobb fülcimpája hiányzik, mintha lerágta volna valami hegyes fogú, apró állatka. Igyekszem nem mosolyogni rajta. És erőt veszek magamon, hogy ne akarjam eldugni a kezemet. A gyűrűmet otthon hagytam, Henri vigyáz rá, mert ez a mostani egy olyan út, amin ha elkapnak, semmiképpen sem juthatnak el tőlem hozzá. Kisodrom az izzadt hajtincset a homlokomból, és zavartan mosolygok a barnaingesre: – Mindig késésben vagyok. – Egy ilyen csinos lány és egyedül utazgat – mondja ciccegve. – Hova tart? – Cannes-ba – hazudom. – Kár – húzódik mosolyra a szája. – Én csak Marseille-ig megyek. – És miért kár? – Mert elvittem volna vacsorázni. Aki ismer, egyből hallaná, mennyire hazug a nevetésem. De neki nem tűnik fel. – Nekem nem lenne beleszólásom? – Mibe? – Hogy együtt vacsorázom-e magával. – Talán nem hallotta? – kérdi. – Mit? – Elfoglaltuk Vichyt. Mostantól egész Franciaország megszállt terület. Maguknak az ég világon semmibe sincs mostantól beleszólásuk.