Nem tudom, mikor sodort össze a sors Szekszárdi Miklóssal, hol találkoztunk először, és miről beszélgettünk. De azt elárulhatom, hogy Életem visszfényei című könyvével Miklós ültetett be egy olyan vonatba, ami időn, téren, de leginkább egy régen volt Szegeden átpöfögve bejárta velem a Tisza-parti várost, és aminek ablakán kihajolva érezhettem a múlt század hatvanas, hetvenes éveinek illatát. Kezet foghattam a múlttal, miközben éreztem pincelakások dohos szagát éppen úgy, mint a nagy telek idején szénnel, fával etetett cserépkályha melegét. És gyerek lehettem újra, szegénységben is boldog egykori rövidgatyásokkal járva Szeged utcáit. Gyerek, aki mit sem sejtett számítógépes, világhálós jövőről, de látta, hogy sáros utca fölött is világítanak a csillagok. Köszönet, Mikikém, ezért a varázslatért. Bátyi Zoltán