Doktor Omega, a titokzatos feltaláló két alkalmi társával útra kel, hogy egy saját készítésű űrhajóval eljusson a Marsra. A bolygón az őrült tudós, a kalandor és a kétbalkezes asszisztens sok furcsasággal találkozik, és közülük nem a marslakók a legfurcsábbak: útjukat szörnyek és más furcsa lények kísérik, így doktor Omegának minden tudását latba kell vetnie, hogy megbirkózzanak az újabb és újabb kihívásokkal. Ráadásul egy marslakók közötti háborúba is belekeverednek, amely azzal a veszéllyel fenyegeti őket, hogy soha többé nem térhetnek vissza a Földre... Arnould Galopin a fantasztikus irodalom egyik első Mars-utazását alkotta meg 1906-ban, nemcsak tisztelegve ezzel H. G. Wells és Jules Verne munkássága előtt, de nagy hatást gyakorolva olyan későbbi sci-fi hősökre, mint a legendás Doktor Who. A Doktor Omega igazi retrofuturista klasszikus, amelynek első magyar fordítását Armand Rapeno illusztrációival tartja kezében az olvasó. Részlet a kötetből „A fényszórónkra immár nem volt semmi szükség, hiszen fényben úszott minden, mintha egy hatalmas tűzvész vörösre festette volna a síkságot. Kisvártatva nagy fémdaruk, hatalmas állványzatok rajzolódtak ki a horizonton. Fehér füst szállt fel az utunktól jobbra kígyózó, forrón bugyborékoló patakokból. Ahogy közeledtünk, a kezdetben zavaros lárma fülsiketítő zsivajjá erősödött, amelyet minden kétséget kizáróan vasdarabokra le-lesújtó kalapácsok ezrei okoztak. A marslakók ipari ténykedése egy másodpercre sem hagyott alább. E buzgón munkálkodó város vasgerendái, ácsolatai és keresztvasai között idomtalan, fekete gnómokat pillantottunk meg, akik sebesen futkároztak, mint a tűztől megkergült patkányok. Doktor Omega végül megállította a Kozmoszt, mert nem volt biztos benne, melyik úton kellene továbbhaladnunk, s már épp azon volt, hogy megtanácskozza velünk a dolgot, amikor egy éles fény elvakított bennünket, s ezzel egy időben forróság öntötte el automobilunk belsejét. Ha még mindig a repulzitréteg borítja járművünket, dacolhattunk volna a meleggel, amely jóval alatta maradt annak, amelynek a meteorral való találkozásunkkor voltunk kitéve, de amint tudjuk, automobilunk falait vaslemezek alkották. Hamarosan már nehezen lélegeztünk. A doktor be akarta indítani járművünket, de észrevette, hogy egy gerendákból és fémlemezekből álló barikádféleség utunkat állja. Tőlünk jobbra és balra pedig forrásban lévő vizet hömpölyögtető patakok futottak. Egyetlen módja maradt a menekülésnek: ha megfordulunk, és visszamegyünk azon az úton, amelyen jöttünk. De erre még csak nem is gondolhattunk. Ameddig a szem ellátott, nagy, kék lángok lobogtak rajta, mintha a marslakók hatalmas mennyiségű puncsot készültek volna főzni. A Kozmosz belsejében a duplájára ugrott a hőmérséklet: a hőmérő 62 fokot mutatott, és a szegény járművünkre lövellő tüzes fény ereje másodpercről másodpercre erősödött. Már nyilvánvaló volt, hogy a tisztelt marslakók flambírozott csirkét akarnak készíteni belőlünk. – Ki kell ugranunk! – üvöltötte a doktor. – Kiugrani?! – kiáltottam. – Inkább elevenen megégne? Nem érti, hogy ez az egyetlen menekülési útvonalunk?! – Vagyis itt a vég – mormoltam. – Választhatunk: szénné égünk, vagy esetleg valami elképesztő kínzásnak nézünk elébe… – Az ördögbe! – ordította Fred. – Nem adjuk olcsón a bőrünket! És ezzel a kezébe kapta kedvenc fegyverét, egy hatalmas vasrudat. Én meg a Winchesteremet ragadtam meg. A doktor a robbanógolyókkal ellátott Browningját vette magához, majd kinyitotta a hátsó ablakot. Fred egy ugrással kint termett, és már ádázul forgatta is a vasrudat… Mire csatlakoztunk hozzá, már több mint húsz áldozat hevert körülötte, s miközben továbbra is teljes erejéből csapkodott, harsányan kiáltozott is: – Nesze neked! Ez meg a tiéd, nyüves dög! Jaj, ezek a rémes majmok be akartak keríteni... Az nem fog menni, kutyuskáim…! Ahhoz korábban kell felkelnetek! Nesze... Ezt kapd ki! Meg ezt! És még ezt is... És minden mondatot reccsenés követett, jelezve, hogy Fred ismét telibe talált. Három törpe, olyan feketék, mint a kafferek, éles pengékkel a doktorra támadt. De mielőtt megsebezhették volna, a tudós egy-egy robbanógolyót eresztett e túlságosan vakmerő támadók fejébe. Én a Winchesteremmel vágtam rendet a marslakók sűrű tömegében. Már azt hittük, győztünk, támadóink mind megfutamodtak, és az olümposzi istenek derűjével készültünk visszaszállni a Kozmoszba, amikor hirtelen mindhárman felbuktunk, és elterültünk a földön. Próbáltunk felállni, de a tagjainkra kis hurkok szorultak, és minél inkább igyekeztünk kiszabadulni, annál jobban belegabalyodtunk valami fémhálóféleségbe, amit a marslakók ránk vetettek. Hamarosan már úgy festettünk, mint a pókhálóba esett szegény legyek, karunkat és lábunkat mozdítani sem bírtuk. Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy szinte időnk sem volt felfogni, mi történt velünk.