A prózaíró Oláh Jánosnak ez az utolsó - immár a szerző halála után megjelenő - könyve a teljes életmű kereteibe illeszkedő erős üzenete népének, amely a történelem szerencsés fordulatai között ugyan levetette magáról az 1945 után testére szorult s egyre reménytelenebb módon szívére, lelkére rongyosuló rabruhát, de ennek emlékével, az eltűnt kor kínzó maradványaival s az európai történelem új árnyékaival itt viaskodik a jelenében is. A második világháborúban, majd az azt követő évtizedben végképp megnyomorított magyar falu kisvilága: annak jellegzetes szereplői, szokásai, nyelve, társadalmi összetettsége és atmoszférája támadnak fel Oláh János rájuk visszapillantó tekintete révén az író eddig publikálatlan novelláiban. A közös szereplőket mozgató, mozaikosan egy átfogó regény vázlatát felrajzoló írásokban a fény helyett a nemzeten (az emberiség e részén) pusztító, létét torzító, élet-normáiból s identitásából őt kivetni akaró erőszak sugarai gyűlnek olyan sűrűséggel össze, hogy még a magyar vidék e perifériális mikrovilágában is képesek a teljes nép tragédiáját érzékeltetni. Oláh János novellái e tömörítő erőtől egyszerre mélységesen drámaiak és tipizáló karakterűek is: a hatalom erővonalait egyedi sorsokba, helyzetekbe, jellemekbe vetítő soraikban egy nemzet sorsa, űzetése fejeződik ki a parasztot háborúba sodró barbár történelem képeitől a kommunista hatalomátvételig, a kuláküldözésekig, a kitelepítésekig, a koholt perekig, majd a zsarnokság elleni 1956-os lázadásig.