Eljönnek órák, napok, szerencsésebb esetben hetek, amikor az ember jobban érzi a nyelvet. Az író olyankor írni kezd, a tróger pödörít még egyet a szitkon. Ennek mintha tollba mondanák, az élvezettel rácsodálkozik a leleményére. Úgy képzelem, a tudós ilyenkor fogalmazza meg világváltoztató tételeit, egyszerre összeáll a rengeteg elvont képlet és tudás testet ölt. A nyelv kegyelmi állapota ez, és nem tudható, min, talán a Hold járásán múlik az eljövetele. Vannak a nyelvnek ilyen ciklusai. Olyankor érzékenyebbek vagyunk, a szavak kész, végleges mondatokká állnak össze, megjelennek érzékelhetően. Biztos lejtésre, pontos ütemre lel az analfabéta. Körbefognak, ugyanakkor kitöltenek a szavak. Maga a nyelv. Olyankor mintegy önmagától fogalmazódik meg egy bonyolult ismerősünk jellemrajza, vagy a közérzetünk. Főnevek igésednek. Igézőt lebben egy jelző. A név, mintha magasból hullana alá, eltalálja viselőjét. Új szavakat tudnánk feltalálni ilyenkor.