Kántor Péter a következőket írja a könyvről: Valaki bebugyolálja magát szavakba tetőtől talpig. Mintha a szó zokni, cipő, sál is, sapka is volna! Talán valóban az. Miért csinálja? Hogy ne fázzon! Védekezik a mindenféle hideg ellen, itt Budapesten. Itt él a költő, egy fiatal férfi, hol túl a szerelmen, hol a szerelem törékeny burkában, de amikor túl rajta, akkor se kívül - sohase kívül. Valahogy mindent behálóz a szerelem: boldogságot és boldogtalanságot, reményt és reménytelenséget, óriási bizalmat és nagyjából ugyanakkora kételyt is. Csoda-e ilyen körülmények közt, ha egyszerre gunyoros is, szentimentális is? Hol vagytok, feleség, család, hírnév, barátok koszorúja? Hol vagy, élhetőbb, méltóbb élet? - ezen agyal, közben egy erkély korlátjára hamuzik, közben a légnemű és elérhetetlen, távoli felhőket vizslatja egy detektív makacsságával, hátha megtud tőlük valami egészen személyeset. Telik az idő, egyre érettebb bizonytalanságokat görgetnek a napok, ő pedig figyel, csak figyel lankadatlanul. Mivel alanyi költő, elsősorban magát figyeli, gyanakvóan, kíméletlenül és odaadóan. Lassan berendezkedik.