Éjszakai fények az autópályán, csillagok az égbolton, villódzó tévékészülék, egy bárpult tükröződései - nyugtalanító, mozaikszerű képek adják a Beláthatatlan táj nyitányát. Egy huszonéves lány az autóbalesete után öntudatlan állapotba kerül, apja hol a betegágya mellett virraszt, hol a baleset nyomait kutatja. Az autópályához közeli településen egy fiatal testvérpár él, együtt, egymás mellett, két szobában, de élhetnének akár két külön kontinensen is. Ők négyen a könyv főszereplői és egyben elbeszélői is, akik ismeretlen helyzetben találják magukat, az életükről alkotott fikciójuk felkavarodik és átrendeződik. Új keretekhez kell alkalmazkodniuk, döntési kényszerbe, leállósávba sodródnak - a baleset mindannyiuk számára sorsfordító esemény. Mintha tudatuk sötét felületeit is átvilágító beszédükkel érzékeltetnék napjaink Magyarországának társadalmi érzéketlenségét, hogy az alárendelődések, megszokások és elfojtások láncolatai miképpen nehezítik meg a kommunikációt. Kiss Tibor Noé prózájára jellemzően itt is a perspektívák mozgása lendíti előre a történetet: leírások, nagyítások és nagytotálok váltakoznak, közben kirajzolódik a városi határvidék és a belső tájak szürke zónája. A Beláthatatlan táj elemelt költőiségével és szürreális kompozícióival radikális és felszabadító olvasmány.