Balogh Piroska szerkesztő teszi fel a könyv kapcsán az alábbi kérdéseket. Hogyan táncolnak az írók? Táncolhatunk-e velük együtt? Táncainkban, zenéinkben mi egyensúlyozza ki az odaadó figyelem óriásdaruját? Merre fordul ez a figyelem, és merre fordítják szemünket a napraforgók? Mit világít meg a gyertyák fénye? Mire számíthatunk, ha kihunynak a fények, és emberéletünk útjának felén sötét erdőbe tévedünk, a lélek sötét éjszakájának erdejébe? Várjunk-e csodát a csodalámpától? Mitől szikráznak össze a szívünkbe temetett idézetek, hogy fény fakadjon az éjszakában? Hová emelkednek mélységből kiáltott szavaink buborékjai? Miről ismerjük meg utunk során a köztünk csoszogó angyalokat? Előbbre jutunk-e, ha ugrani tanulunk a mókusoktól? Éhes vándorként mire figyelmeztet belső ürességünk? Milyen utat rajzolnak ki várakozásaink lábnyomai? Hol találjuk, hogyan keressük a Szót?Részlet a kötetbőlBámuló szemekVerőfényes nyárdélután kanyarodunk le az autópályáról. Végre, vissza a természetbe. Elszórtan autó, traktor pöfög el. Néha egy-egy biciklis, ülése alatt áthúzott kapával, vagy kétoldalt lelógó túracsomaggal. A foltos hátú aszfalt, innentől, épp egy autónyi széles. Tele kátyúkkal. Ha akarnánk, sem tudnánk száguldozni rajta. Nem is akarunk. Hadd zötyögjön csak a kordély. A régiek mentek rajta így, a kerék vájta föld sínpáron, lépésben, a lovakkal. Komótos sétasebességgel. Mi is így megyünk, most. Lassan imbolyogva, a felszaggatott hátú út hullámlovain. Letekerjük az ablakokat. Friss szénaillat csap az arcunkba. Nagyokat szippantgatunk, és bámulunk kifelé a fák és az ég felé, a gépdobozból. Nagy földtag közt kanyarog az út. Előttünk, ameddig a szem ellát, egybefüggő napraforgótábla. Olyan az egész, mintha valaki felülről bőkezűen nyakon öntötte volna napfestékkel. Egybesárga. Ha pedig az út mentén a közelieket megnézzük, bemutatják magukon a részletet. Egymás mellett sorakozó, hórihorgas, nagyfejű virágokat látunk. Úgy állnak egymás mellett, szorosan, mint hatalmas, csodálkozó gyerekszemek. Valamennyi egy irányba néz. Az ember önkéntelenül is velük fordul, hogy utánanézzen, miféle dolgok történhetnek arrafelé. Ott a távolban, amerre mind, egytől egyig bámul. Amiről le se veszik tágra nyílt gyerekszemüket. Állnak mind, mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábakkal. Sárga gallérjuk csak úgy ragyog. Tátott szájjal bámulnak, fölfelé. Mit néznek ilyen elvarázsoltan?Amit néznek, ők attól százötvenmillió kilométerre vannak. Azt bámulják tátott szemekkel, pislogás nélkül, mint a vízben vissza-visszatérő kíváncsi halak. Csak úgy isszák magukba, a látványt. Ott, ahol állnak. Ha megmozdulnának és kilépnének földcipőikből, ha elrugaszkodnának onnan és annak a tűzgömbnek a közelébe merészkednének, egy szempillantás alatt megsemmisülnének. Így viszont, ebben a távolságban is megkapnak tőle mindent, de mindent, ami szépségükhöz és életükhöz szükséges. A Nap távoli közelében. Százötvenmillió kilométer. Nem kis távolság. És bár ilyen messzi állnak tőle, mégis róla kapták a nevüket. De nem csak úgy, egyszerűen. Nem napvirágnak hívjuk őket magyarul. Nevük ennél sokkal ravaszabb. Elnevezésükben ugyanis nemcsak a Napot találjuk meg, amit néznek, hanem a Naphoz való viszonyukat. Viszonyuk az odafordulás. Ezek a hatalmas, gyerekszemű virágfejek mind-mind a Nap felé fordítják a fejüket. Ezért a nevük sem egyszerű, hanem összetett szó. Napraforgó. Két részből áll tehát, abból, amit néznek; és abból, ahogy nézik. Odafordulva. Százötvenmillió kilométer. Nem kis távolság. Mégsem kell egyiküknek sem kilépni földcipőjükből. Nem kell szakítaniuk saját gyökereikkel ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljenek, hogy szakadatlan kapcsolatban maradjanak a Nappal. Meg tudják azt tenni ott is, ahol vannak. Ahonnan a földbe gyökerezett lábukkal és a tágra nyílt gyerekszemükkel rátekintenek. Megvan a maga jelentősége a közelségnek. Mint ahogy megvan a maga jelentősége a távolságnak is. Természetesen. Ahogy megvan a mértékegysége is a közelségnek és a távolságnak. Centiben, kilométerben. Mérföldekben. Minden mérhető távolságnak és minden mérhető közelségnek, ugyanakkor, létezik egy másik, mérhetetlen párja. Az egyik mérhető, a másik mérhetetlen. De túl mérhetőkön és mérhetetlenen, ott van egy harmadik összetevő is. A viszonyulás. Vagyis az odafordulás. Isten-kapcsolatunk olyan, mint a napraforgó. Megvan a maga jelentősége a közelségnek, és megvan a maga jelentősége a távolságnak is. Távol vagy közel érzem‑e magam, hozzá. Ennek a közelségnek és távolságnak éppúgy létezik egy mérhető és egy mérhetetlen része. Hanem van emellett még valami. Egy ennél fontosabb. Ha ugyan nem a legfontosabb. Az, amit akár közelségünkben, akár távolságunkban, egyaránt megtehetünk. Ott, ahol éppen vagyunk. Anélkül, hogy ott szakítanunk kéne saját gyökereinkkel. Megtehetjük. Azt, ami a napraforgót napraforgóvá teszi. Az odafordulást.