Az idegen csak nézett, nézett ki az az ablakon a nyárvégi délutáni napsütésbe. A kukorica- és napraforgótáblák gyérültek, majd helyüket átvették a jobban szemmel tartható répaföldek, és megjelentek a román határőrség egymástól szabályos távolságra épített magaslesei. A mozdony füttyentett egyet, majd a vonat csikorogva megállt. Mint az utasoktól utólag megtudta, valami megsebzett őz volt a síneken. Éppen a senki földjén. Az idegen elfátyolosodott szemmel nézte a néhány méteres, homokkal beszórt s gondosan simára gereblyézett földsávot. A szélén, a kanyarulatoknál néhol fehér határjelek, a sínek mellett, egy kis kupac tetején pedig egy vaskos, vészjósló határkő, rajta az 1922-es évszámmal. A senki földje fölött mintha villódzott volna valami, olyasmi, mint a sarki fény és az alföldi délibáb keveréke. Az idegen furcsán könnyűnek érezte magát, mintha se itt, se ott nem lenne. A vonat döccent egyet, majd lassan nekilódult. A furcsa érzet megszűnt, a varázslat szertefoszlott. De az űr, a sehova nem tartozás űrje megmaradt benne. És a kérdés: Hol is van egyáltalán otthon? Amire az idegen az egész életében nem tudott választ adni.