Tőlünk nyugatabbra a második világháborús győzelemre emlékezők a sikeres szövetségest látják a Szovjetunióban, s akiket nem a Vörös Hadsereg, nem Tolbuhin, Malinovszkij, vagy később Zsukov katonái szálltak meg, hanem Patton, De Gaulle vagy Churchill hadseregeinek katonái, mit sem tudnak arról, miféle jelenség a "málenkij robotra" való elhurcolás, hogyan keresnek fiatal lányokat krumplipucolásra a pincében, és lövik le eközben a védelmükre kelő püspököt. Arról még kevésbé tudnak, mert nem szerepel a múltjukban, s nem része a történelmi emlékezetnek, hogy utóbb minderről tilos volt beszélni. Hogy tilos volt még csupán temetői virágcsokorral is megemlékezni akár a Donnál elhunytakról, akár azokról, akiket civilben, az utcáról, kenyérért vagy vízért mentükben szedtek össze, állítottak sorba és vittek ítélet nélkül több ezer kilométerre otthonuktól kényszermunkára - s mint tudjuk, közel 800 ezer ártatlan embert hurcoltak el valóságos hadifoglyok hiányában -, vagy állítottak rögtönzött szovjet katonai bíróságok elé, amelyek itt működtek, az Andrássy úton, a Városligeti fasorban, Balatonfüreden, Szombathelyen, Egerben, Kaposvárott, vagy Nyíregyházán - és még sorolhatnám a fél országot. Tilos volt arról beszélni, hogy a magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján ítéltek el több tízezer magyar embert húsz-huszonöt évre, és hurcolták el őket a sarkkörön túlra, Vorkutára, Kolimára, a GULÁG rabtelepeire, mint ahogy tették ezt az én szüleimmel is...