Eddy de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták. Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett. Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak. De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja. Eddy de Wind (1916-1987) zsidó származású orvos és pszichiáter. ő volt az utolsó, aki zsidóként orvosi diplomát kaphatott a hollandiai Leiden EgyetemenA westerborki gyűjtőtáborban ismerte meg Friedelt, akit a táborban feleségül is vett. Mindkettejüket deportálták Auschwitzba. Eddy a 9-es barakkba került, ahol a lengyel foglyok ápolójaként állították munkába, Friedel pedig a 10-esbe, ahol orvosi kísérleteket végeztek. De Wind 1945 nyarán tért vissza Hollandiába, ahol újra találkozhatott szerelmével. A háború után elvégezte a pszichiáter szakot. Psszichoanalitikusként a súlyos háborús traumák kezelésére specializálódott. Már 1949-ben megjelenik a témában írt alapműve, a Szembenézés a halállal, amelyben először írja le a koncentrációstábor-szindrómát. Részlet: Ezen a helyen több embert öltek meg, mint a világon bárhol. Semmivel sem összehasonlítható precizitással létrehozott megsemmisítő rendszer uralkodott itt. De ez sem működött tökéletesen. Különben nem állhatna itt, nem is élne. Miért él? Mi jogosítja fel, hogy éljen? Mennyivel jobb ő, mint a meggyilkolt milliók? Mérhetetlen gonosztettnek érezte, hogy nem osztozott a többiek sorsában. De eszébe jutottak a No Pasarán-beli lány szavai: „Életben kell maradnom, hogy mindezt elmondhassam, mindenkinek elmondhassam; hogy meggyőzzem az embereket, hogy ez mind igaz. „– Auschwitz mindig ott ült velünk a konyhaasztalnál – mondta anyám, amikor először beszéltünk vele a Auschwitz, végállomás új kiadásáról. Igaza volt. Auschwitz mindig ott volt. Apám történeteiben, és ott volt pszichiáterként végzett munkájában. De inkább burkoltan. Például abban, ami nem létezett: apám családja. Vagy láthatatlanul, a félelem képében, amely kísértetként mindig ott bolyongott a házban. Soha többé Auschwitzot, ez volt apám számára a legfontosabb ok, hogy miután a németek elhagyták a tábort tovább éljen és lejegyezze a történetét. Az Auschwitz, végállomás több mint személyes beszámoló; bepillantás egy kegyetlen világba, amely tulajdonképpen mindig rejtve maradt csaknem mindenki előtt. A történet révén Auschwitz újabb beszélgetések témája lehet, ami lényeges dolog egy olyan korban, amikor az intolerancia és a gyűlölet egyre inkább újra hatalmába keríti a világot. Az Auschwitz, végállomás megmutatja, hogy mindenkinek van rossz és jó oldala is, és elvileg mindenki képes arra, hogy morális döntéseket meghozzon. A történet védőbeszéd a szeretet, az együttérzés és a remény mellett. Az, hogy most, 75 évvel apám szabadulása és bő 30 évvel a halála után ez a könyv végre megkapja az őt megillető elismerést és újból meghallják apám hangját, igen különleges dolog. Az Auschwitz, végállomás nemcsak nagyszerű tisztelgés apám előtt, de azt is megmutatja, hogy Auschwitz még mindig mennyire aktuális. Melcher de Wind, Eddy de Wind fia