Ádám és Éva a XX. századi Közép-Európában Závada Pál új hősét Apfelbaum Ádámnak hívják, aki 1937-ben vesz búcsút családjától, szerelmeitől, addigi élete nagyváradi helyszíneitől, hogy a fenséges művészetek és eszmék csábítására zavaros vizekre evezzen a harmincas évek végének Berlinjében. Fölbukkan a század további időmetszeteiben - 1940-ben visszacsatolt városába látogat haza, '44-ben a váradi gettóba jut, hogy rettentő korok múltán magasra kapaszkodjék majd a berlini Fal romjain. Ha eközben mindannyiszor Évát képzelnénk Ádám mellé, az nem volna rossz tipp. A válasz ennél mégis talányosabb - pedig még szóba se hoztuk Lilit figuráját. Rendre föllép viszont Lucifer "árnyvezérként" - s persze intrikus szerepeiben. A sorstörténetek strófái közt megszólal olykor az Úr - a kelleténél állítólag ritkábban -, és belekotnyeleskednek az angyalok, Orsi, Lenke és Charlie. A maga tradícióira is reflektáló regényt keresztszálakként szövik át a vonatkozó időkhöz és helyekhez kötődő emlékezetes események, eszmék és alakok - élükön például a legendás szerkesztővel, Réz Pállal. A GÚZSBAKÖTÉS FELSZABADÍTOTT – BESZÉLGETÉS ZÁVADA PÁLLAL Új regényed a teremtéstörténet és a Lucifer-mítosz felszabadítóan groteszk huszadik századi át- illetve továbbírása. Visszatekintve hol látod az Apfelbaum origóját? Aminek 2019 őszén nekikezdtem, annak a tartalmából is, a formájából is sok minden forgott a fejemben már jó pár éve – Réz Pál és Esterházy Péter 2016-os halála óta mindenképp. De kétségtelen, hogy az égiek-földiek-túlvilágiak viszonyát végül is Madách kérdéseinek újragondolásával kezdtem megközelíteni – a Vörösmarty Színháznak megírt, négy huszadik századi színt felölelő darab szerzőinek egyikeként. Annak a drámatöredékemnek bizonyos erővonalait kezdtem aztán egy elképzelt regény segédegyeneseinek tekinteni, és ez – annak ellenére, hogy számos kötelmet vettem a nyakamba –, jól érezted meg, fölszabadítóan hatott rám. A könyv rímtelen strófákból áll. Eleve ebben a formában kezdted írni, vagy menetközben találtál rá? A sorok drámai jambusos építkezését (a hatodfeles és ötös, vagyis a 11 és 10 szótagos sorok váltakozását) a klasszikus drámaírók, illetve Madách nyomán követtem már a kezdettől. De rövidesen már nem darabot írtam, hanem regényt – viszont továbbra is kötött formában. Merthogy ennek a műfaja jambikus sorokba tördelt epika, vagyis verses regény lett, egyfajta eposz. Amelynek tagolását – további tradíciókat követve – a 14 soros versszakok adják, 7 fejezeten át. A verses regénynél mások lettek a nyelvi kihívások is? Ezen a munkán nagyobbrészt a járvány bezártságában dolgoztam, vagyis elég időm és figyelmem nyílt arra, hogy próbálgassam a ritmikus lüktetést, meg hogy számoljam a szótagokat is úgy, mint pulóvert kötő nagyanyám hajdan a szemeket. Ez a kötött formában való gúzsbakötés-íráslassítás viszont egyrészt óhatatlanul is tömörítéssel jár, másrészt tartalmilag pedig meglepően erős ösztönzést tud fölszabadítani a kicsapongás, az asszociálás vagy a reflektálás számára. Fölidéződhetnek hőseim személyes emlékei – Apfelbaum Ádám nagyváradi apja például Adyra emlékezik, maga a főhős pedig mondjuk Leni Riefenstahlra, aki viszont Madách Évájának önnön-nőképére, amely egyébként már Leni szerint is tarthatatlan. Vagy hogy mondjak további példákat: Ádám tudósi ambíciókat táplál (alaptalanul), hogy botcsinálta filozófusként szedegesse föl és visszhangozza a kocsmaasztalnál a legkülönfélébb nézeteket. Eközben a nyelv próbája számomra az volt, hogy lehetséges-e a fölidézett valóságos történések, a létezett figurák és eszmék önmeghatározását vagy észjárását a vonatkozó nyelvi lelemények, terminusok és idiómák szóhasználata révén érzékien megjeleníteni. Amit prózában ki kellene bontani, most elég csak egy említés. Szabadon ugorhatsz, válthatsz. Sőt, mintha keresnéd is ezeket a dinamikus váltókat, narratív trambulinokat. Így van, hiszen formailag minden strófa vége fölajánlja, hogy a következőben bármi magyarázkodás nélkül is kipróbálhassuk akár a legmeglepőbb elrugaszkodást. Egyrészt abban a vonatkozásban, hogy melyik fejezetben („színben) éppen hová ugrunk időben és térben – hogy ’37-ben Nagyváradról Berlinbe, majd ’40-ben vissza, ’44-ben a váradi gettóba, ’50-ben a helyi püspöki palotába, ’56-ban egy keletre tartó román vonatra, ’89-ben pedig a kelet-berlini forradalomba. Másrészt bármikor véleményezhetik a látottakat-hallottakat az angyalok – Orsi, Lenke meg Charlie –, és aktuális szerepjátszásaiból kiléphet Lucifer, hogy szóváltásra provokálja az Urat. Miközben az én-elbeszélőm még erre a konfliktusra is fölülről tekinthet rá, ha úgy tetszik neki – na, például ez a bizonyos trambulin olykor még ilyen meredek narratív pozíció kivívására is csábít, bár nem árt ezzel csínján bánni, nehogy pofára essünk. De gyors időugrást kínálhat egy konkrét hely, mint a Potsdamer Platz, amelynek egyik pillanatban a háború előtti eleven nyüzsgését látjuk, hogy majd rögtön a Fallal kettémetszett hulláját, amelyre a Berlin felett az ég angyalai tekintenek le. És hasonlóan váratlan témaváltásokat jelentenek a hőseim élettörténeteire rímelő valódi sorsok, elsősorban Réz Pálé, aki lélekben mindvégig nagyváradi maradt – rajta keresztül pedig a váradi-berlini szimbolikus vonzáskörben mozgó irodalmi élet, amely évtizedeken át volt a saját közegünk. Nagyvárad, Berlin: mindkét városhoz kötődsz személyesen is. A karantén alatt még különösebb lehetett ezekről a terekről írni. Amikor nem lehetett kimozdulni sem, akkor vágytam a leginkább arra, hogy szabadon járjak-keljek választott városaim élő tereiben, utcáin, épületeiben, létező és ledöntött falai mentén. Közben elképzeltem – a Google Utcakép-alkalmazását használva –, hogy nem autón járom végig a megírandó útvonalakat, hanem bringán, amely végtagjaim kreatív meghosszabbítása, amióta csak az eszemet tudom. Merthogy a biciklizés egyszerre kínál érzékien közvetlen viszonyt a város testével – és persze bármikor le lehet szállni, hogy sétálj –, másrészt pedig kíméletesen rugalmas mozgékonyságot. Ezt tavaly nyáron ki is próbáltuk a barátaimmal Nagyváradon – egy kiadós berlini bringatúra viszont még hátravan. Merthogy ezt a regényt nemcsak e két város iránti imádatom ihlette, hanem a voltaképpeni elérhetetlenségük miatti fájdalmas vágy is – ha megpendíthetek ennyire személyes húrt. Korábbi regényeidben is felfedezhetők voltak önéletrajzi, gyerek- és ifjúkori motívumok, itt most másképpen vagy személyes. Családodról, barátaidról, régebbi munkáidról is írsz. Hamvas Bélával: mintha te is benne lennél a pácban. Vajon ez a történet hozta ki belőled a közvetlen önéletrajziságot vagy saját életedben jutottál ilyen szakaszba? Persze, én is benne vagyok a pácban. De ha már Hamvast említed, egészen véletlenül – úgyhogy itt sem hagyhatom ki – most ő is benne van. Konkrétan az 1. fejezet 40. strófájában, ahol Lilit korabeli Hamvas-szövegeket fölidézve gúnyolódik. (Itt jegyzem meg, hogy – nyilván helyhiány miatt – nem kérdezel a nőkről, de most már késő. ) Viszont a fenti eldöntendő kérdésedre: Azt kell mondjam, bizonyára az éppen íródó történetek váltottak ki belőlem – vagy az elbeszélőből – önéletrajzi motívumokat, hiszen a magam életének korábbi szakaszaiból a mostaniba való eljutásról nem áll módomban nyilatkozni. Úgyhogy maradjon az A) válasz. Persze, fölvonultattam már korábban is hasonló – sejthetően önéletrajzi vagy önszorgalomból gyűjtött – eseteket, legtöbbet a Milotában és A fényképész utókorában. Ám az önéletrajziságot akkor a narratíva nem igazolta, hiszen a mesélők egyike sem volt szerzői énelbeszélő, ellenkezőleg, szereplőként van saját nevük és karakterük. Az Apfelbaum esetében viszont tényleg újdonság az, hogy időnként beleszól a történetbe (vagy kiszól belőle) egy vélhetően szerzői hang – de minthogy nem árulhatom el, „igazat beszél-e, maradjunk az elbeszélői hangnál. Viszont ezeknek az így közbeszúrt eseteknek én csak a tanúja vagyok, hiszen a lényeg az, hogy kik és hogyan lesznek az ilyen múlt-feltámasztáskor fölidézve. Talán kiderül majd az olvasóknak, hogy miért irányul itt különös figyelem például a név szerint fölsorakozó eltávozottakra – az enyéim halottaira –, kezdve a legelső mondatban említetteken. A könyv végén Charlie Parker szaxofonozik a szférákban – az Úrnál jobban, ezt Esterházytól is tudjuk –, de vajon mit játszik? Te tudod? Netán hallottad is? Hát persze, hogyne hallottam volna. Legutóbb januárban, amikor épp a vonatkozó részt olvastam föl a barátaimmal, Parti Naggyal és Spiróval közös estünkön, és Dés Laci pont ezt játszotta. Minden hasonló alkalommal mást – mégis ugyanazt. A lényeg, hogy ilyenkor mindketten, és talán mindnyájan – jó, egy kicsit és rosszallóan az Úrra is, de – legeslegerősebben Esterházy Péterre gondolunk. Szegő János Líra Könyvklub