Tegnap reggel még azt hittem, a családom úgy tökéletes, ahogy van, és anya sosem hazudna nekem vagy apának. Tévedtem. Néha elég huszonnégy óra, hogy összeomoljon egy egész életnyi illúzió. Vagy egy nem várt levél és pár telefonhívás. A fiatal Bartha Katinka, egy budapesti galéria kurátora, egy nap szörnyű felismerésre jut: az édesanyja éveken át hazudott a családjának. Egy spanyol ügyvédi irodából érkező levél és egy ártatlannak induló nyomozás döbbenti erre rá, és olyannyira nem hagyja nyugodni, hogy az általa szervezett kiállítás megnyitója kis híján botrányba fullad. Amikor a főnöke kényszerszabadságra küldi, a lány kapva kap az alkalmon, hogy személyesen utazzon Spanyolországba, és az ügy végére járjon. Andalúzia mesés városaiban kalandozva nemcsak a rejtély megoldásához kerül közelebb, hanem önmagához is, és mindinkább rájön arra, mit és kit is szeretne igazán az életében. Múlt és jelen, családi kötelékek és béklyók, két világ és rendkívüli sorsok forrnak egybe Pálmai-Lantos Éva lebilincselő regénysorozata nyitókötetének a lapjain. PÁLMAI-LANTOS ÉVA: ANDALÚZ ÖRÖKSÉG (RÉSZLET) – Jó napot kívánok! Bartha Katinka vagyok, és az egyik vendégük után érdeklődöm. Bartha-Gózon Eszternek hívják. A vonal túlsó felén az ügyintéző lány szintén angolra váltott. – Sajnálom, kisasszony, a vendégeinkről nem adhatunk ki információt. – Nem is a szobaszámát kérdezem, csak egy üzenetet hagynék neki. Annyi lenne mindössze, hogy a lánya kereste, és kéri, hívja vissza, ha bekapcsolta a telefonját. Az ügyintéző lány mintha hezitált volna kicsit. – Rendben, megismételné a nevet? – Bartha-Gózon Eszter. Esetleg csak Gózon Eszter. Pár másodpercet váratott. Hallottam, hogy a vonal túloldalán a számítógépén pötyög. – Nincs ilyen nevű vendégünk – közölte aztán. – Lehetek még valamiben a segítségére? Eléggé meglepődtem. Milyen néven jelentkezhetett be anya? – Még egy apróság – feleltem gyorsan, mielőtt letehette volna a kagylót. – Általában hány órakor ér véget a meditációs elvonulás? – Elnézést, de nem tudom, mire gondol. Már több éve nem rendezünk meditációs elvonulásokat. Annyira megdöbbentem, hogy néhány pillanatig szóhoz sem jutottam. – Ez biztos? – nyögtem. – Teljesen. – Mióta? Mármint mióta nem? – Négy éve. – Talán van egy másik hotel a városban, ahol van… – Cazalla de la Sierrában a Los Viñedos az egyetlen szálloda, asszonyom. De ajánlom figyelmébe az egyéb wellness-szolgáltatásainkat, amelyek… – Nem érdekel, köszönöm – vágtam el gyorsan a beszélgetés fonalát. – Viszonthallásra! Alig tudtam rányomni a piros gombra, hogy bontsam a hívást, úgy remegett a kezem. Anya nincs a hotelben, és nincs ott semmiféle meditációs elvonulás. Négy éve nem tartanak ilyesmit! Akkor hová utazott el tegnap reggel? Hová utazik évek óta minden ősszel? Próbáltam összeszedni magam. Töltöttem egy pohár vizet, nagy lendülettel megittam, de az agyam tovább kattogott. Miről hazudna nekünk anya, és miért? A legvalószínűbb válasz tolakodott a gondolataim közé: szeretője van. Spanyolországban. Megpróbáltam lehiggadni, és észszerűen gondolkodni. Anya nem olyan. Több mint három évtizede boldog házasságban él apával. De biztos ez? A gimiben szinte minden barátomnak elváltak a szülei, miközben én nem tudtam elképzelni, hogy egyszer csak ott látom apa bepakolt bőröndjét az ajtónál. Mégis mi más magyarázat lehet arra, hogy anya hazudik arról, hol van? Ráadásul nem először. Maradjunk a realitás talaján!, intettem magam. Valószínűbb, hogy rosszul emlékszem, és nem Cazalla de la Sierrában van, ám mivel erről mesélt, ezt a nevet jegyeztem meg. Próbáltam felidézni, mit mondott, mielőtt elindult. Idén a szokásosnál kicsivel korábban utazott el. Azt mondta, az utolsó pillanatban változtattak a dátumokon valami konferencia miatt. Ettől eltekintve pontosan úgy zajlott minden, mint máskor. Bepakolta a bőröndjét, és apa kivitte a reptérre. Még küldött is egy üzenetet, amikor rendben leszállt a járata Sevillában. Anya nagyival utazott el először Andalúziába, pár hónappal nagyi halálát megelőzően. A következő évben, amikor anya egyedül ment, nem nyaggattuk a kérdéseinkkel, mert egészen összetörte a gyász. Azt mondta, bejárja az utolsó közös útjuk emlékhelyeit. Megértettük. Aztán rátalált erre a jóga- és meditációs táborra. Mikor is? Nyolc éve? Hét? Aztán minden évben ugyanakkor elutazott, mi pedig nem kérdezősködünk. Kétségbeesetten kutattam az emlékeim közt, hátha találok valami magyarázatot. De nem. Még tavaly is hallottam anyától, hogy Cazalla de la Sierra és a Los Viñedos! Szőlőlugas. Tisztán emlékszem rá. Fel kell hívnom apát, talán ő többet tud nálam. Líra Könyvklub