„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett. Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk. Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
Így kezdődik Tamási Áron talán legismertebb műve, az 1932-ben Kolozsváron megjelent Ábel a rengetegben. Hőse a tizenöt esztendős talpraesett, okos kamaszfiú, akit apja elszerzett erdőpásztornak a Hargitára, a csíkszeredai bank erdejébe. Ábelt valójában a szegénység űzi, nem a kalandvágy, „hegybéli történetét is inkább az elemi létküzdelem irányítja, semmint a puszta kíváncsiság és a szabadságvágy. Sorsát fegyelemmel, bátorsággal viseli, sikeresen megküzd a rablókkal is. Végül megfogadja, hogy a szegények védelmezője lesz.